29.2. Tovább, kelet felé: Az aranygyapjú és kortársai [i.e. 1300-1200]

EURÓPÁBAN

BALKÁN

Az ókori Balkán [https://hu.maps-greece.com/%C3%B3kori-g%C3%B6r%C3%B6g-vil%C3%A1g-t%C3%A9rk%C3%A9p]

 Az ókori Thesszália királya Athamasz volt. Egyik fia volt (első feleségétől) Phrixosz. A mítosz szerint Athamasz második felesége, Inó olyan cselt eszelt ki, hogy megszabaduljon az első feleség fiától, ami az ősi szent király felelősségét bizonyítja: „Amikor már Phrixosz volt a király, Inó rávette a nőket, hogy pörköljék meg a vetőmagot. Így aztán elmaradt a termés, és éhínség tört ki. A nép megharagudott a királyra, s azt a jóslatot kapták, hogy ideje megölni őt. Phrixosznak azonban egy aranygyapjas kos segítségével sikerült elmenekülnie Kolkhiszba. Ott feleségül vette az ottani királylányt, s így ismét királlyá vált. Hálából Zeusznak áldozta az aranygyapjas kost. A gyapjút pedig apósának ajándékozta, aki Árész ligetében egy tölgyfára szegezte és egy sárkánnyal őriztette azt.”

 A mítosz néhány ősi szokást tévesen magyaráz, mégis átsejlenek ködén az egykori hagyományok. A gabonaszemek megpörkölése egy olyan szokás lehetett, amivel a Nap erejét igyekeztek átadni a Gabona Szellemének. Képzeletükben a tűz a Nap kis része volt (villám által került a fába, s a fadarabok összedörzsölésével kicsiholták belőle), s ha a tűzön átemelték a gabonamagvakat, biztosították azok számára a bőséges fényt és meleget. Nyilván nem mindet kellett „megpörkölni”, csak az előző évi aratás utolsó gabonaszemeit, mert úgy hitték, a Gabonaszellem ezekben lakik (az aratás során a még álló gabonába menekült, s az utolsóként levágott kévében csapdába tudták ejteni őt). Ezeket az új vetés gabonaszemei közé keverték, így biztosítva a jó termést.

  A másik dolog, amire a mítosz utal, hogy ha gyenge volt a termés, a szent király volt érte a „felelős”, az ő gyengeségének vélték. S ha a király gyengült, meg kellett halnia.

  Ám a valódi Phrixosz esetében másról lehetett szó: Phrixosz thesszáliai uralkodása alatt még élt az előző király, Athamasz, aki ráadásul édesapja volt neki. Vagyis Phrixosz csak a helyettes király lehetett, akinek helyettessége végén meg kellett volna halnia az igazi király helyett.

 Az, hogy Phrixosz föláldozta Zeusznak az aranygyapjas kost, amely megmentette őt, hálátlanságnak tűnhet az állattal szemben, de az akkori fölfogás szerint így örök fiatalságot biztosított neki a túlvilágon (merthogy életerős fiatalon került át a túlvilágra).

 Az idők során a király helyettesének feláldozása odáig szelídült, hogy az ember helyett egy kost áldoztak föl – ám ilyenkor a hercegnek tilos volt a helyszínen tartózkodnia, nehogy a szellemek észrevegyék a cserét. A kos, vagy bakkecske ugyanakkor megkapta a bűnbak szerepét is: Szimbolikusan ráraktak minden gondot, bajt, hogy ezek az állattal együtt eltávozzanak az életükből. Így lett az adott állat egyszerre szent és tisztátalan.

Bűnbak [ttps://maghon.weebly.com/blog-hun/bunbak]

 Így tehát Phrixosz lehetett a helyettes király, míg Athamasz jelképesen halott volt, ám helyette az „aranygyapjas” kost áldozták föl. Phrixosz pedig külföldre ment, hogy ott elnyerje egy másik király lányának a kezét és királyságát. 

 A matriarchális értékrendet tükrözi az a tény is, hogy a herceg költözött a nő országába, házába és nem fordítva.

 Phrixosz Kolkhiszban elnyerte Aiétész király lányának, Khalkiopének a kezét, s ezzel az országot is.

 Az aranygyapjú legendája részben abból a szertartásból ered, amikor az öreg királyt uralkodása végén fekete vagy bíborszínű juhbőrbe öltöztették, eljátszották, hogy megölik, majd fehér juhbőrbe öltözött társai új életre keltették. Míg „halott” volt, addig a helyettes király ült a trónon. Mivel a kolkhisziak a Phaiszisz-folyó hordalékaranyát úgy gyűjtötték, hogy a folyó medrébe gyapjakat fektettek, a legenda gyapjúja arannyá vált.

 A legenda magában foglalja azt is, hogy a Tavasz-ünnep idején, tehát a napéjegyenlőségkor a Nap a Kos csillagkép jegyében kel fel. Ilyen értelemben tehát a kos meghozta az arany fényt. [Robert Graves: A görög mítoszok és James G. Frazer: Az aranyág]

A Kos csillagkép [http://hatterkepek.gifmania.hu/Wallpapers-Asztrologia/Hatterkep-Zodiakus/Kepgaleria-Kos/kep-kos-csillagkep.htm]

 Elképzelhető, hogy a hercegnek is volt "esőcsináló" gyapjúja (a király megölése ugyanis a termékenység-varázslás része volt, annak pedig jelentős része volt az esőcsinálás), amit fontos attribútumként elhozhatott magával.

 A tölgyfa itt is – mint egész Európában – a legszentebb fa volt; a király lelkét ez őrizte. A király és az ő tölgyfája egyek voltak, s azonosak az Erdő Szellemével, a Termékenység Istenével, a Viharistennel, a főistennel. Így érthető az is, ha a király attribútumát a tölgyfával együtt őrizték, s az is, hogy ez az őrzés igen szigorú volt. A sárkány rendszerint valamilyen vízszellemet jelent, ami ismét a termékenységgel függ össze.

Sárkánnyal (?) őrzött fa az aranygyapjúval - ókori kerámiakép [https://moly.hu/zonak/mindent-atszovo-mitoszok?page=24]

 Az újonnan érkező hódítók, az akhájok azonban új – patriarchális – értékrendet hoztak magukkal. Megbotránkoztak a matriarchális emberáldozási szokásokon és viszolyogtak tőlük.  

 Phrixosz mítoszát úgy is mesélik, hogy mivel Phrixosz nem volt hajlandó meghalni uralkodása végén, elmenekülése következtében aszály és pestis dühöngött az országában. Ám Iolkoszból eljött a gyógyító („iaszón” = gyógyító), hogy rendbe hozza a dolgokat, ehhez azonban meg kellett szereznie Phrixosz apósától az aranygyapjút.

 A Iaszón által kiállt próbák igen hasonlóak Héraklész próbáihoz. Iaszón vándorlása pedig talán egy kereskedelmi expedíció emlékeit idézi. A városnak, ahonnan Iaszón elindult, Péliász volt a királya. A királynak természetesen itt is óvakodnia kellett a trónkövetelőktől. Kapott egy jóslatot, hogy óvakodjon attól az embertől, aki csak az egyik lábán hord sarut. Ez nem volt valami pontos meghatározás, ugyanis minden katonára ráillett. A katonák csak bal lábukon viseltek sarut, hogy jobban meg tudják vetni lábukat harc közben a sárban. Ilyenkor a bal láb volt elől, mert baljukban tartották a pajzsot. Ezért bal lábbal nem illett baráti ház küszöbét átlépni, sőt innen ered az is, hogy a katonai menetelés mindmáig bal lábbal indul. [Robert Graves: A görög mítoszok és James G. Frazer: Az aranyág]

 Iaszón azt a feladatot kapta, hogy szerezze meg az aranygyapjút a kolkhiszi Aiétésztől. Néhány emberrel hajóra is szállt; a hajó neve Argó volt. Iaszón azonban nem csak az aranygyapjúra, hanem mindjárt Aiétész lányára, Médeiára is igényt tartott (azaz trónkövetelőként lépett föl). Itt a valódi események a múltba vesznek, mert a matriarchális társadalmakban a nő nem ment el apja házából (mint Ariadné esetében is láttuk), holott mítosza ezt meséli. A hagyomány szerint Iaszónnak meg kellett volna ölnie Aiétészt, s neki lennie az új kolkhiszi királynak, de a mítoszban nem ez történik, hanem hazaviszi magával Médeiát Iolkoszba. Ott ugyan megölik a királyt, de nem Iaszón, hanem „féltestvére”, Akasztosz lesz az új király. Valószínűleg itt Akasztosz volt a szent király és Iaszón az ő hadvezére (ahogyan Iphiklész és Héraklész esetében is volt). [Robert Graves: A görög mítoszok]

Akháj hajó [https://bencsik.rs3.hu/egyiptomi-obeliszkek-szallitasa/55-hajok-toertenete-elso-tengeri-csatak-a-foeldkoezi-tengeren.html

 Ebben az időben lehetett igazán izgalmas az utazás, mikor fogalmuk nem lehetett arról, hogy a következő szigeten vagy szárazföldön mi várja őket.

 A mítoszbeli Lemnosz-szigetéről azt mesélték, hogy fegyveres papnők védik, „akik igen büdösek voltak, ezért férjeik elhagyták őket.” – A papnőknek igazából nem is voltak férjeik, büdösek pedig azért lehettek, mert ők készítették az indigót, amivel a szomszédos thrákok a tetoválásaikat készítették (Trákia területén a görögök gyarmatokat kezdtek alapítani, a terület belsejét pedig indoeurópai népek lakták. Ez az „ország” a Márvány-tenger európai partoldalán terült el.)

 Az argonauták (az Argosz hajó legénysége) útjuk során láttak egy-két ősi, matriarchális szokást, emberáldozatot, melyeket hazatérve elmeséltek földijeiknek. A történetek szájról-szájra öröklődtek, s a görög mítoszok máig őrzik őket.

 A tibarénoszok országában érdekes hagyományt figyeltek meg: „a férjek nyögnek, mintha szülnének, mialatt feleségük vajúdik”. A -férfi gyermekágy- szokása még a skóciai pikteknél és az írországi szidheknél a legutóbbi időkben is létezett, s ezek a népek az antik időkben, mint láttuk, a Közel-Keletről érkeztek ode. A tibarénoszok egyébként Arméniából vándoroltak szét és az ókor első vasművesei voltak! A görögök khalüböknek is nevezték őket (khalübsz görögül vas). A Bibliában a Teremtéstörténet szintén tesz róluk említést – Thubálnak nevezi földjüket, őket pedig Tubálkain személyesíti meg.

 Az Árész-szigeti madarak az argonauták mítoszában azok a fürjek lehettek, melyek tömeges vonulásából a Sínai-félszigeten nem olyan régen Mózes népe is jóllakott. [Kivonulás] A madarak ilyenkor rengetegen voltak, nem csoda, ha néhányan nem a szigeten, hanem (madár-aggyal) a sziget folytatásának vélt hajón pihentek meg. A hajó legénysége azonban megijedt tőlük, mert Árész-szigetéről jöttek.

 Érdekes részei még az Argó mítoszának a lengő kövek és az összecsapódó sziklák. A lengő kövek jobbra-balra kimozduló hatalmas szikla-síremlékek voltak, az i.e. III. évezredből, melyeket Líbiából származó útépítő munkások állítottak. [Robert Graves: A görög mítoszok]

 Az összecsapódó szikláknak árulkodó a másik elnevezése: kék sziklák. Ezek az orosz folyókból a Fekete-tengerbe sodródott úszó jégtáblák lehettek. A hideget és havat-jeget soha nem tapasztalt utazó görögök hogyan máshogyan magyarázhatták volna ezt (bizonyára nem ők utaztak borostyánért Skandináviába).

"Összecsapódó sziklák" [https://www.fotocommunity.de/photo/joekullsarlon-03-uwe-yves-becker/31116515]

 Amikor megérkeztek Kolkhiszba az argonauták, rémülten látták, hogy nyers ökörbőrbe burkolt holttestek voltak kitéve a fűzfák tetejére a madaraknak. Valóban ez volt ott a „temetkezési” szokás, legalábbis a férfiakat illetően. Kitették őket a madaraknak. Csak a nőket temették a földbe.

 Amikor az Argó hazafelé haladt a megszerzett aranygyapjúval, a kolkhisziak üldözőbe vették őket. 

Kerkira (Korfu) szigeténél érték utol a hajót. Követelték Áiétész nevében, hogy adják vissza a gyapjút, de nem sikerült visszaszerezniük, ezért nem mertek hazatérni sem. Egy részük letelepedett Korfun, mások pedig az Isztriai földnyelven maradtak és megalapították Póla városát, melynek neve azt jelentette, hogy „a szökevények városa”. Valójában a területen az i.e. III. évezred óta illír törzsek éltek (indoeurópai nép), akik gyümölcstermesztéssel és állattenyésztéssel foglalkoztak, tengerparti törzseik pedig az Adriai-tenger rettegett kalózai voltak.

 Anapé szigetén azt tapasztalták a hajósok, hogy a helyiek az áldozati tűzre csak vizet löttyintenek. Azt hitték azért, mert nincsenek a szigeten állatok, melyeket feláldozhatnának – és kinevették őket. Pedig az Anapé-szigetiek azért öntöttek vizet a tűzre, mert így mutattak be víz-áldozatot.

 Aigina szigetén a vízhordó-versenyt láthatták, ami az őszi termékenységünnep része volt.

 Mikor hazaértek, már csak az volt hátra, hogy Iaszón legyőzze az öreg királyt, Péliászt. Ezt azonban nem saját maga hajtotta végre, hanem a helyi szokásoknak megfelelően a király lányai (/papnői).

 Utána földarabolták és levest főztek belőle. Megették, így a király szelleme bele költözött valamelyikükbe, hogy újra megszülethessen.

 Nem Iaszón lett az új király, hanem „féltestvére”, Akasztosz. Valószínűleg ez is szent király – hadvezér-páros volt. [Robert Graves: A görög mítoszok]

KIS-ÁZSIA

Kis-Ázsia és a Közel-Kelet a bronzkor vége felé (a dátumok ebben a  korban igen bizonytalanok) [https://history.wikia.org/nl/wiki/Assyrische_Rijk]

 Trója városa a Helleszpontosz (az Égei-tenger és a Márvány-tenger közötti átjáró) kapujában a K-Ny-i kereskedelem központjává vált. Már ekkor ősi város volt, hiszen úgy tűnik, hogy már az özönvíz idején is létezett. Gazdagsága és központi szerepe miatt gyakran érték támadások, minden irányból.   Eddigre már többször újjáépítették. A városban a szent király meghalása a vízbefojtásával történt meg – esővarázslás érdekében. Azt hitték, ha ebben a folyóban megfürdik egy lány, az teherbe fog esni, mégpedig a szent királytól. Előre meghatározott uralkodási ideje 19 év volt.

Iliosz idejében került a városba az azt őrző Palladión nevű Athéné-szobor, melyet a mítoszokban „égből hullott istennő”-ként emlegettek. Az ekkori emberek szilárdan hittek abban, hogy ha az istenségnek szobra van a városban, az istenség óvó-védő hatalma oda összpontosul.

 Héraklész idejében Laomedón volt Trója királya. Laomedón ellenezte, hogy a balkániak részt vegyenek a fekete-tengeri kereskedelemben. Ezért azok (a mítoszok szerint Héraklész vezetésével) megtámadták és lerombolták a várost (ez még nem az a támadás, amely a falóval ért véget, hanem egy korábbi). A történészek szerint ez volt Trója városának ötödik lerombolása a történelem során. Nem volt nehéz dolguk, ugyanis kihasználhatták, hogy előzőleg egy földrengés itt-ott lerombolta a városfalat. Ez a földrengés i.e. 1260 körül történt. Héraklész (amennyiben valóban ő támadta meg a várost), a királyi családból csak a legfiatalabb fiút hagyta életben – ő lett az új királya Trójának: Priamosz. Priamosz neve is megjelenik az ékírásos emlékek között; Pariyamuwas-ként.

Ilyen lehetett Trója [http://fokusz.info/index.php?cid=1285654298&sid=1702829741&honnan=Nemzeti_Hirhalo]

Palladión [https://hu.wikipedia.org/wiki/Palladi%C3%B3n]

 Ugyanekkor Spárta királya Menelaosz volt, aki Helenével – a spártai Hold-istennővel – kötött házasság révén lett az uralkodó (a helené itt is állandó mellékneve lehetett az aktuális királynőnek). 

 Úgy tűnik, hogy „Helené kérői”-nek története egy félrehallott, rosszul idézett vagy szándékosan megmásított mondaton alapszik. A „mnisztirasz tész Helenész” ugyanis valóban azt jelenti, hogy „Helené jegyesei”. Az a cím azonban, melyen eredetileg emlegették a történteket, inkább úgy hangozhatott, hogy „mnésztéresz tu Hellészpontu”, vagyis akik „jogosultak a Helleszpontoszra” [köszönet a görög nyelv-beli segítségért barátnőmnek ;)] A mítoszkutatók arra jutottak, hogy maga a hölgy, akiért az akhájosított mítoszban az egész háború folyt, azaz Helené, nem is létezett. A harc valójában pontosan arról szólt, hogy az akhájok megszerezzék a jogot a Helleszpontoszon való átkelésre és ezáltal a fekete-tengeri kereskedelemre. [Robert Graves: A görög mítoszok]

 Az akháj-prehellén szövetség tagjai nem azok voltak – a mítosszal ellentétben – akik megesküdtek, hogy megvédik azt a kérőt, aki elnyeri Helené kezét, hanem azok a királyok, akik megharcoltak a jogért a Helleszpontoszon való átkelésre. Hellé az ő istennőjük neve volt.

 Priamosz „ötven fiát” (ahol két „ikerkirály” uralkodott, ott gyakran időben osztották fel az uralkodást; a Nagy Év egyik felében – azaz 50 hónapig – egyikük, a másik felében másikuk uralkodott. Erre utal az 50 fiú szimbólum) legyőzte a futóversenyen Parisz, tehát neki kellett lenni a következő királynak.

 Amikor a Hettita Birodalom trónját II. Huccijasz foglalta el, abban az időben történtek I. Thotmesz egyiptomi fáraó hadjáratai is a Közel-Keleten (lsd. Egyiptomnál). De II. Huccijasz valószínűleg még III. Thotmesz önálló uralkodását is megélte.

 II. Huccijaszt a testőrség parancsnoka ölte meg, aki azután elfoglalta a trónt. Ő Muvatallisz volt.  Uralkodása alatt történt az egyiptomi II. Amenhotep szíriai hadjárata (lsd. Egyiptomnál).

 Muvatallisznak a fia, Muvasz lett a testőrparancsnoka.

 Muvatallisztól a hatalmat puccsal vették el, amit a palota alkalmazottainak vezetője robbantott ki. Részt vett benne az Arany Harciszekeresek parancsnoka, Kantuccilisz is. Ő lépett a Hettita Birodalom trónjára, de csak rövid időre.

 Miután Mitanni uralkodója, I. Suttarna sorra hódoltatta a kereskedelmi út menti városokat, számítani lehetett Egyiptom ellencsapására.

 Suttarnát Parattarna követte Mitanni trónján. Valószínűleg az ő idejében nyomult előre III. Thotmesz az Eufráteszig, de lehet, hogy már Parsatatar ült ekkor a trónon (lásd Egyiptomnál).

 Parsatatar – Egyiptom győzelme után – talán, hogy Mitanni tekintélyét megőrizze vazallusai előtt, lerombolta a szír Assurt és Ninivét. Ezek a városok a közép-asszír korig Mitanni uralma alatt maradtak.

Assuri romok [https://www.almuraqeb-aliraqi.org/2017/01/26/69601/]

Ninive maradványai [https://www.pinterest.cl/pin/692006298967892063/]

 Kizzuvatna még továbbra is Mitanni fennhatósága alatt állt. Az ottani uralkodó ebben az időben II. Pillijasz volt, majd néhány király, akinek csak a neve maradt fenn.

KÖZEL-KELET

 Kánaánban az indoeurópai nyelveket beszélő uralkodó réteg a déli területen még meg tudott maradni. Az izraeliták inkább csak a ritkábban lakott hegyvidéki területeket tudták elfoglalni, míg az alföldi területek a régiek kezében maradtak. Ezek számos erődöt építettek megijedve a támadásoktól. Az izraeliták elől az északiak közül is sokan ezekbe az erődökbe menekültek.

 Kirjat-Arba (ma Hebron) és Kirjat-Szefer területéről, az ottani erődökből Kálebnek sikerült kiszorítania az amalekitákat, akik így a Gáza körüli tengerparti síkságra szorultak.

 Az izraeliták minden évben megismételték a szövetségkötés szertartását a fehér kő felállításának évfordulóján. (--> "A szent terület udvarán, ahol Ábrahám tölgyfája állt, s amit aztán Jákob megvásárolt, Józsué egy nagy fehér sziklát állíttatott föl. Itt Izrael egész gyülekezete esküvel fogadta, hogy követik Jahve törvényeit. A fehér kő ma is ott van a városromok között." - innen)

 A nép ilyenkor egy holdhónapot együtt töltött és – közmunkaként – templomot emelt a helyen, vastag kőalapra, vályogtéglából. Így lett Szichem az izraelita törzsszövetség ünnepi fővárosa és éves zarándokhelye. A templom neve Baál-Berit („a szövetség ura”) volt, de nevezték Migdol-Szichemnek („Szichem tornyának”) is. A szövetség kövét a templom elé állították, az elé pedig oltárt emeltek. Az épületet és a várost fallal vették körül.

Szichem köve [https://www.arcanum.hu/hu/online-kiadvanyok/Lexikonok-haag-lexikon-C8B18/s-sz-C950E/szichem-C95EB/]

 A szövetség ládáját azonban nem itt, hanem Silóban (= Szejlun) őrizték, a „szentek szentjében” – ami már nem a díszes sátrat jelentette, hanem egy kőből épült kis kamra szerű helyiséget. Ezt a várost is fallal övezték.

Ilyen lehetett a szentek szentje [https://yahushua-thechiefcornerstone.com/the-tabernacle-of-moshe-moses/]

 Józsué halála – és a vele elért nagy sikerek – után megrendült a szövetség ereje. Az edomiták területén volt az egyetlen olyan kereskedőút, amelyen az izraeliták a tengerpartot meg tudták volna közelíteni, ezért az edomiták tartottak tőlük. Hogy gyengítsék az izraelitákat, zaklatták, fosztogatták őket. Talán nem is emlékeztek rá, hogy ők tulajdonképpen rokon nép; hiszen az edomiták Ézsau helyben maradt utódai voltak. Káleb öccse, Otniel „felkelt” ellenük, s sikerült visszaszorítania zaklatásaikat. Az edomiták királya ebben az időben Kusán-Risataim volt.

 Közben a moábiták* ura, Eglon király a Jordánon túl élő izraelita törzsek ellen indított háborút.

*Lót utódai ezek, aki Ábrahám unokaöccse volt és akkor telepedett le népével ezen a földön, amikor Szodomából elmenekült.

 A benjaminita törzsből származó Ehud csellel végzett Eglonnal, majd fellázította a törzseket a moábiták ellen. A moábiták követelték az izraelitáktól, hogy adják ki a királ gyilkosát. De izrael népe inkább a harcot választotta és megszabadította magát edomita ellenségeitől is.

 Júda és Simeon területét a midiániták* és az amalekiták* fosztogatták. A midiánitáknak volt egy stratégiájuk, miszerint aratás előtt támadtak és fölgyújtották a termést, elhajtották az éves szaporulatot, nagy éhínséget okozva.

*Midián volt Ábrahámnak az egyik száműzött fia, akit azért űzött el, hogy a kedvenc feleségétől való Izsák lehessen az örököse. Midián, anyjával és 5 testvérével az Arab-fsz. ÉNy-i részén telepedtek le és ők lettek az arabok ősei.

[ "Ketura pedig, hat fiával kelet felé indult és a Jordánon túl telepedett le. Ők lettek a midiánita törzsek alapítói." - ebben a részben ]

*Az amalekiták Ameleknek, Ézsau utódjának a leszármazottai, akik a Sínai-fsz.-en telepedtek le főleg (ott ők segítették Mózest), de sokan visszamentek közülük a Kánaánba.

 Történt egyszer, hogy egy levita törzsbeli férfi másodfeleségével útja közben betért megpihenni Gibea városába. Senki nem fogata őt és másodfeleségét, akivel volt a házába éjszakai szállásra, csak egy, aki maga is jövevény volt a városban (vagyis nem benjaminita volt, mint amúgy a város népe).

 Azonban „a város férfiai, elvetemült emberek körülvették a házat” és részegen kötözködni kezdtek: „Hozd ki azt a férfit, aki a házadba jött, hadd ismerjük őt” A házigazda így próbálta megvédeni vendégét: „Atyámfiai, ne tegyetek rosszat […] Itt van az én hajadon lányom, meg a férfi másodfelesége, kihozom őket, erőszakoskodjatok azokkal* […] fogta az az ember a másodfeleségét, és kivitte hozzájuk az utcára. Azok pedig egész éjjel vele háltak és erőszakoskodtak vele reggelig, és csak hajnalhasadtakor engedték el. Reggelre kelve megjött az asszony, de összeesett annak az embernek a háza előtt, akinél az ura volt” „A férfi föltette a szamárra, útnak indult és hazament. […] Testét tizenkét darabra vágta, és szétküldte Izráel egész területére” [Biblia]

*Az őslakosok és a megszálló izraeliták közötti mélységes ellenszenv; az, hogy nem asszimilálódott a két nép, leginkább ebből adódhatott: Az őslakos nép még közel matriarchális elveket vallott, az izraeliták viszont szélsőségesen patriarchálisak voltak, mint a fentiekből kiderül.

 A test szétküldése a 12 törzsnek azok hadba szólítását jelentette, hogy bosszút álljanak. Valószínűleg a férfi tudta előre, mi fog történni a feleségével. Lehet, hogy gyávaságában döntött így, de az is lehet, hogy szándékos ürügy kellett neki és népének a háborúskodásra.

 A had össze is állt, s először felszólították a várost, hogy adja ki a bűnösöket. Azonban ők inkább harcba szálltak.

 A bosszúhadjárat során Gibeát, a várost, ahonnan az elkövetők származtak, fölégették, lakóit egytől egyig megölték. Benjámin egész törzsét megölték 600 ember híján. Ezeknek sikerült elmenekülni.

 Az izraelita férfiak megesküdtek, hogy senki se adja a lányát benjaminitához feleségül.

 A bosszúhadjárat után bánkódtak egy keveset azon, hogy a benjáminita törzs elveszett, majd megállapították, hogy Jábes-Gileádból nem jött senki a bosszú-hadjáratba, ezért elindultak, hogy elpusztítsák azt a várost is. Csak a fiatal lányokat hagyták életben.

„Akkor követeket küldött az egész népközösség, hogy beszéljenek a benjáminiakkal […] és hirdessék ki nekik a békességet. Benjámin (törzse) azonnal vissza is tért, és nekik adták azokat, akiket életben hagytak a jábés-gileádi nők közül. De így sem jutott nekik elég.” [Biblia]

 Vagyis, hogy mégis megmaradjon a benjaminita törzs (azaz megmaradjon mind a 12 izraelita törzs), a letarolt város szüzeit hozzájuk adták. Hiszen saját lányaikat nem adhatták – erre esküt tettek nemrégiben.

 Mivel azonban nem jutott így feleség mindegyiknek, a törzsek vénei úgy határoztak, hogy raboljanak maguknak nőt az éves silói ünnepségen – nem kapnak érte büntetést sem ők, sem a lányok apái.  Ők a lányrablásért, a lányok apái pedig azért, hogy az eskü ellenére mégis egy benjáminita lett a vejük.

 „Ezt parancsolták tehát a benjáminiaknak: […] ha látjátok, hogy jönnek a silói leányok, körtáncot járva, akkor jöjjetek elő a szőlőkből, és ragadjon el mindenki magának egyet […] Ha pedig eljönnek az apák vagy a testvérek, hogy pereljenek velünk, akkor ezt mondjuk majd nekik: Könyörüljetek rajtuk, hiszen nem tudtunk mindenkinek háborúban feleséget szerezni, ti pedig nem úgy adtátok nekik őket, ezért nem terhel vétek benneteket.” [Biblia]

 A Biblia meg is magyarázza az anarchikus állapotokat: „Abban az időben nem volt király Izráelben. Mindenki azt csinálta, amit jónak látott.” [Biblia] Valójában a törzseket bírák vezették, akik fölött volt egy legfőbb bíra.

 Korábban, a népvándorlás második hullámával – a mükénéi görög városállamok összeomlása után újabb filiszteusok (indoeurópai nyelvet beszélő nép, héberül peleszet) érkeztek a térségbe. Főként Krétáról, Anatólia déli partvidékéről és az Égei-tenger szigeteiről érkeztek. Ugarit magasságában érték el a kánaáni partvidéket. Innen Dél felé vonultak – a hadsereg a parton, a hajóflotta pedig a vízen. Régi rokonaik mellett telepedtek le. A Zagrosz-hegységből érkezett hurriták csatlakoztak hozzájuk. A Bibliában avvitákként szereplő helyi lakosságot lemészárolták, s amikor elérték a Nílus deltavidékét, az ott élő amalekiták is az ő hatalmuk alá kerültek. Megalapították Avariszban a nagy hükszósz dinasztiát. (Tehát – David Rohl szerint – a hükszoszok azonosak a filiszteusokkal)

 Később az északi kánaáni törzsek összecsaptak Hácór kánaánita királyával, Jabinnal. Jabin hadsereg parancsnoka Sziszera volt, aki 900 harci szekérből álló hurrita sereget vezetett, ám a sziklás hegyvidéken nem mentek sokra szekereikkel a gerilla harcmodort alkalmazó izraelitákkal szemben.

 Debora, az izraelita prófétanő azt mondta, hogy a seregüket a naftali törzséből való Báráknak kell vezetnie.

 Egy téli hónapban csaptak össze, amikor gyakori ezen a vidéken a hirtelen érkező, nagy esőzés. Este kitört a vihar, s a völgy talaja teljesen felázott. Ekkor indultak el az izraeliták Tanach városa ellen. A tanachiak a hácóri Sziszera segítségét kérték, vagyis az izraeliták terve, hogy a két kánaánita sereget a völgy sárcsapdájába ejtsék, sikerült. Bárák 10 000 gyalogossal hátba támadta Sziszera seregét. A szekeres-lovas zsoldos egységek beleragadtak a sártengerbe a völgyben. Sziszerát megölték.

 Jabin és utódai ugyan tovább uralkodtak Hácórban, ám az északi izraelita törzseknek soha többé nem kellett az északi kánaánita uralkodóktól tartaniuk.

 A nyugalmasabb időkben sok izraelita átvette a helyi, kánaánita istenek tiszteletét, hiszen közöttük éltek. Elsősorban Baálét, a Viharistenét.

 A Manasszé törzséből való Gedeon azonban emlékezett Mózes tanítására és Jahvéért lerombolta Baál oltárát, kivágta a Baál feleségét (Asztartét/Istárt) jelképező szent ligetet. A midiániták, hogy ezt megbosszulják, megtámadták a területet, ahol Gedeon élt.

 Gedeonék ezután gerillaharcot folytattak: Egy éjjel megtámadták az ellenséges tábort, fölgyújtották sátraikat, óriási kavarodást okozva, hajnalban pedig elűzték a sereg maradékát. A midiániták királyait, Zebahot és Calmunnát Gedeon elfogta és kivégezte.

 Ám bosszút állt azokon az izraelita törzseken is, amelyek nem vettek részt a midiániták elleni harcban, vagy nem adtak élelmet és vizet seregének. [David Rohl: Az elveszett testamentum]

Gedeon legyőzi a midiánitákat [https://www.jw.org/hu/konyvtar/konyvek/bibliai-tortenetek-gyerekeknek/6/gedeon-midianitak/]

 Amikor meghalt, a nép ismét azonnal visszatért Baál imádatához. Gedeon egyik fia Abímelek volt. Ő arra buzdította törzsének véneit, hogy állítsanak fel számára egy habiru* („habaru” = „vándorolni” akkádul) zsoldosokból álló sereget. Ezek élén betört apja területére és testvéreit és féltestvéreit megölte, pontosabban feláldozta azon a kőoltáron, amit apja állított Jahve tiszteletére. Csak a legkisebbet, Jotamot hagyta életben. Abímelek lett a király. Azonban hamarosan összeesküvést szőttek ellene Szichemben. Abímelek és testőrsége megölték az összeesküvőket, majd a városban mindenkit és fölgyújtottak mindent. A maradék lakosság a Migdol-templomba menekült. Abílmelek erre fákat halmoztatott a templom köré és meggyújtották a máglyát. Ezután közel 100 évig nem lakott a városban senki.

*A habiru szó nem egy népet jelöl, hanem lényegében annyit jelent, „zsoldos”. Mindenféle népből összeverődött katonák voltak ezek, akik a saját érdekeiket tartották szem előtt. Rendszerint ahhoz a harcoló félhez csatlakoztak, amelyik esélyesebb volt a győzelemre.

A Migdol-templom maradványai [https://www.alamy.com/stock-photo-mosaic-floor-at-the-ruins-of-magdala-mejdel-current-day-migdal-on-84932285.html

 Ezt követően Abímelek Tebes (Tubasz) várost támadta meg. Azonban amikor az eltorlaszolt kapuhoz ért, egy asszony a várfal tetejéről nehéz malomkövet dobott rá. Így halt meg Abímelek*. A zsoldosok visszavonultak.

Abímelek halála [http://baptistatemplom.hu/2016/07/16/egy-lepessel-masok-elott/]

*Az erős patriarchizmus jele az is, hogy mikor Abímelek nem azonnal halt meg a malomkő ütésétől, de egyértelmű volt, hogy nem fogja túlélni; felszólította egyik katonáját, hogy szúrja le őt, „ne egy asszony kezétől” kelljen meghalnia.

 Ebben az időben az izraeliták megint a helyi isteneket imádták – az utókor ezzel magyarázta veszteségeiket az ammonitákkal* szemben.

*Ammoniták: szintén Lót egyik fiának leszármazottai

 Hamarosan Jiftach lett a bíra. Ő egy parázna asszony gyermeke volt, ezért elűzték, de amikor megtámadták az izraelitákat az ammóniták, akkor már szükség volt rá; visszahívták őt, sőt felkérték vezérüknek. Jiftach ismét visszatérítette a népet Jahve tiszteletére, s megesküdött, hogy ha győz, „bármi jön ki elém házam ajtaján, amikor békességgel visszatérek az ammóniaktól, az Úré lesz az, feláldozom égőáldozatul”. Arra nem számított, hogy éppen az egyetlen lánya lesz az a „bármi”. Azonban tartotta szavát, lánya pedig engedelmesen hagyta magát feláldozni – az Írás szerint.

 Jiftach halála után a nép ismét „elkanászodott”. Most egy Dán nemzetségéből való ember felesége kapta a jóslatot, hogy fiút szül, akinek soha nem szabad leborotválni a haját, „mert Istennek szentelt lesz az a gyermek”. Ez a gyermek volt Sámson.

 Sámson mikor felnőtt, beleszeretett egy filiszteus lányba, s apja segítségével feleségül kérte őt, de aztán hosszú időre elment. A lány Timna városából származott. Idő közben a lány apja azt hitte, hogy Sámson lemondott asszonyáról és már nem is jön vissza, esetleg meghalt. Így lányát újra férjhez adta. Mikor Sámson visszatért és követelte, hogy beengedjék feleségéhez, annak apja elmondta, hogy mi történt, de jóvátételként felajánlotta a lány húgát Sámsonnak feleségül. Sámson azonban nem fogadta el a cserét; inkább fölgyújtotta Timna város búzamezőit.

 Ezután izraelita területre menekült, de népe inkább kiadta őt, minthogy emiatt hadba szálljon a filiszteusokkal. Sámsonnak később sikerült elszöknie tőlük. Ezt követően gerillaharcot folytatott a filiszteusok ellen, majd – sikereire való tekintettel – 20 évig az izraeliták bírája lett.

 Azonban ismét egy filiszteus lányba szeretett bele; Delilába. A lány viszont – saját népe nyomására – kiderítette, hogy hogyan lehet Sámsont legyőzni. Elfogták őt, megvakították és a Dágon templomának bejáratát tartó oszlopokhoz láncolták. Sámson – utolsó erejével – kibillentette az oszlopokat, hogy minden ott tartózkodóra (saját magára is) ráomoljon az épület. [David Rohl: Az elveszett testamentum]

Sámson ledönti a templomot [https://www.baptist.hu/2017/04/samson/]

AFRIKÁBAN

EGYIPTOM

 Az amalekita származású Sesi (vagy Sesai) hódította meg a Nílus-deltát és viselte Alsó-Egyiptom vörös koronáját, a hükszosz dinasztiát megalapítva. Uralkodói neve Maibré volt.

Sesi neve egy skarabeus alján [https://hu.wikipedia.org/wiki/Sesi]

 Néhány évvel később, egy tavaszon a thébai fáraó*, I. Jahmesz, óriási egyiptomi sereg élén bevonult Héliopliszba, hogy megvívjon a hükszosz uralkodóval, Aaszerhré Hamudival. Ezután északon Avariszt támadta meg és a hükszosz sereget a Sás-tenger melletti Zsila város felé szorította, áradás idején. A hükszoszok annyira megszorultak, hogy végül békét kértek és engedélyt, hogy elvonulhassanak Egyiptomból. Elmenekülve David Rohl szerint az égei-tengeri szigeteken és Peloponésszoszon találtak új hazát.

*Felső-Egyiptom, azaz a déli rész fáraója uralkodott Thébából.

I. Jahmesz fáraó [https://hu.wikipedia.org/wiki/I._Jahmesz]

Théba [https://hu.wikipedia.org/wiki/Th%C3%A9ba]

 Jahmesz Núbia ellen is hadat viselt és igyekezett Egyiptom határait D felé is kiterjeszteni.

Jahmesz felesége a testvére volt, Ahmesz-Nofertari, fia pedig Amenhotep. Mivel még fiatal volt a fiú, mikor megörökölte a trónt, anyja régenskedett mellette.

I. Amenhotep fáraó [https://hu.wikipedia.org/wiki/I._Amenhotep]

 Jahmesz fáraó nekilátott, hogy a hükszoszoknak a nyomait is eltüntesse Avariszból: A palota falairól az egyiptomi szemmel dekadens freskókat; bikaugrókat, vörösre festett ajkú, fodros szoknyájú nőket átfestették, csak magát az épületet nem rombolták le:

„a hikszoszok kiűzése után az egyiptomiak gondosan kitöröltek, kivakartak, leromboltak, megsemmisítettek minden nyomot, ami saját gyalázatukra emlékeztette őket” [Kodolányi János: Az égő csipkebokor]

 Mivel sikerült visszafoglalni Avariszt, az egyiptomiak ismét kereskedhettek a főníciai Büblosszal és Libanonnal.

 Egyiptom igyekezett biztosítani, hogy az izraeliták, akik egyébként jelentős sikereket értek el a kánaáni vidéken, ne tartsák állandó rettegésben kereskedelmi útjaikat, a Via Marist és a Király Útját. 

 A filiszteusoknak és az amalekitáknak az egyiptomiaktól és az izraelitáktól egyaránt tartaniuk kellett ősi földjükön, ezért az tűnhetett a legjobb megoldásnak, ha Egyiptommal szövetkeznek: Ők lettek a kereskedelmi utak környékén a rendfenntartók, Egyiptom nevében.

 Amenhotep, amikor trónra lépett – apjának köszönhetően – már ténylegesen uralkodott Alsó- és Felső-Egyiptom fölött. Folytatta apja núbiai hadjáratait, hogy magáénak tudhassa az ottani aranybányákat. Úgy tűnik, hogy hadat viselt Mitanni és Kánaán ellen is (az ő idejében élt az izraeliták között a harcias Abímelek, aki a malomkőtől halt meg), de uralkodása nagyobb részében béke volt. Halála előtt – mivel saját fia nem volt – húgának fiát, Thotmeszt jelölte ki örökösül. A békeidőkben építkezésre is jutott ereje és ideje; elkezdte felépíttetni a karnaki templomot. A hükszoszok fölötti győzelem emlékéül oszlopcsarnok is épült Karnakban. Főépítésze Ineni volt.   Ineninek más hivatalai is voltak, nem csak főépítész volt, hanem Ámon magtárainak felügyelője, a karnaki kincstár munkásainak felügyelője és Théba polgármestere. Emellett úgy tűnik, szeretett kertészkedni is – sírjában felsorolják a több száz fát, ami a kertjében volt.

A karnaki templom maradványai [https://blog.nilustravel.hu/2019/11/07/karnaki-templom/]

Az oszlopcsarnok [https://pixabay.com/hu/photos/karnaki-templom-egyiptom-%C3%BCnnep-2698849/]

Ineni sírjában szobrok. Balról jobbra: Ineni felesége, Ineni, Ineni apja és Ineni nővére [http://ib205.tripod.com/tt81.html

Ineni kertje talán ilyen volt [http://maatkara.extra.hu/tortenelem/kertek1.htm]

 Thotmesz hadjáratot vezetett Núbiába – tovább feszegetve a határokat D felé. Egy ilyen alkalommal, hazafelé tartva a feljegyzések szerint hajója orráról fejjel lefelé lógatta a núbiai főnök testét. Ezzel a hadjáratával véget vetett a D-i ország hatalmának.

I. Thotmesz [https://www.wikiwand.com/hu/I._Thotmesz]

 Ezután Szíriába ment, hogy Mitanni vazallusaival ütközzön meg. Az egyiptomi sereg egészen az Eufráteszig eljutott. Nagyobb csatára azonban egyelőre nem került sor. A területen Kádes, Mitanni és a hettiták – látva a fenyegető veszélyt – kezdték egyesíteni erőiket.

 Thotmesz „megörökölte” apja főépítészét, Inenit, így békeidőben folytatta az apja által megkezdett karnaki templom építtetését és befejezte apja alabástromkápolnáját is.

Az alabástromkápolna [https://www.abc.es/cultura/abci-completada-restauracion-capilla-barca-tutmosis-201610102011_noticia.html

 Miután Thotmesz két első fia meghalt, az egyik mellékfeleségétől született harmadik fiára, II. Thotmeszre szállt a trónörökösség. Ő feleségül féltestvérét, Hatsepszutot vette, aki valamivel idősebb volt nála, s jelentős befolyása volt rá.

II. Thotmesz [https://www.wikiwand.com/hu/II._Thotmesz]

 Az egyetlen hadjárat az ő idejéből, amiről tudunk, az egy núbiai zavargás leverése volt. A résztvevőket kivégezték, kivéve az uralkodó fiát, akit túszként Egyiptomba vittek.

 Amikor II. Thotmesz meghalt, trónörökös fia az egyik mellékfeleségétől született III. Thotmesz még túl fiatal volt az uralkodáshoz. Ezért II. Thotmesz első felesége, Hatsepszut régenskedett mellette.  Azonban az évek során fokozatosan teljesen átvette a hatalmat. Kijelentette, hogy apja, I. Thotmesz valójában őt jelölte ki örökösének (és nem II. Thotmeszt), s még életében apjának társuralkodója volt. A karnaki templom propaganda-felirata szerint Ámon isten szobra személyesen jelölte ki, karjának egy intésével Hatsepszutot uralkodónak. Ugyanakkor III. Thotmesszel mindig is nagy tisztelettel bánt és arra biztatta őt, hogy kezdjen karriert a hadseregben. Ez utóbbi számára kockázatot is jelenthetett volna, ha III. Thotmeszt az ellenségévé teszi, miközben annak kezében van a katonai erő. Valószínűleg III. Thotmesz is azért „tűrte” 20 éven át, hogy mostohaanyja uralkodjon helyette, mert nem volt ellene kifogása.

Ámon isten szobra [https://hu.tripnholidays.com/1932-great-temple-of-amun-egy-qena-gta-hu]

Hatsepszut fáraónő
 [http://noncsy75.ingyenblog.hu/Ezot%C3%A9ria,misztikum,h%C3%A9tk%C3%B6znapi%C3%A9let,szerelem,t%C3%A1rs,utaz%C3%A1s,/hatsepszut-faraono]

A fáraónő is viselte a királyi jelképeket; köztük az álszakállat is [https://mult-kor.hu/amikor-szakallas-kiralyno-vezette-egyiptomot-20150703?openImage=2837]

 Hatsepszut uralkodása alatt is csak néhány núbiai felkelést kellett leverni.

 Hatsepszut alatt egy új építész jelent meg az udvarban, Szenenmut, aki a királynő Deir el-Bahari-i templomának építését kapta meg. Ő írástudó családból származott. Korábban ő volt Hatsepszut lányának, Nofruré hercegnőnek a nevelője. Egy korabeli "graffiti" azt árulja el, hogy a királynővel esetleg szeretők voltak*.

*A Hatsepszut halotti templomán dolgozó egyik munkás sírjának falára két meztelen emberalakot rajzoltak, közösülés közben, s egyiküknek a fejére fáraói koronát firkantottak.

Szenenmut és Nofruré szobra [http://ujgenezis.uw.hu/6/6_01.htm]

 Amikor Hatsepszut meghalt, III. Thotmesz kénytelen volt megkezdeni valódi uralkodását. Katonai képzettségének megfelelően alaposan ki is használta a kevés rendelkezésére álló időt: Tizenhét hadjáratot vezetett le.

Hatsepszut múmiája [https://mult-kor.hu/cikk.php?id=17751]

III. Thotmesz [https://parameter.sk/haromezer-eves-mumiat-talaltak-iii-thotmesz-farao-halotti-templomanal]

 Először a Közel-Keletre vonult. Az ottaniak összefogtak ellene. A háború egyik emlékezetes pontja a megiddói csata volt.

 III. Thotmesz kortársa az izraelita bírák közül Jiftah volt.

 Az ürügy, ami miatt a fáraó elindult, az volt, hogy a helyi zavargásokat leverje. Valójában azonban a kereskedelmi útvonalak egyiptomi fennhatóságát akarta biztosítani és Mitanni vazalussait is egyiptomi uralom alá akarta vonni. A váratlan támadásnak köszönhetően Egyiptom nagy győzelmet aratott, s csak azért nem semmisítette meg teljesen az ellenfelet, mert a város elfoglalása helyett a katonák az ellenséges tábor fosztogatásának állt neki a hadsereg.

 7 hónapos ostrom után Megiddó városa megadta magát. A helyi szíriai fejedelmek kénytelenek voltak hűséget esküdni a fáraónak.

 Másik emlékezetes hadjárata a kádesi csata volt. Erre pár évvel később került sor, amikor megtámadta Mitannit, ahol ebben az időben Parattarna, majd Parsatatar uralkodott. Ezzel Egyiptom az egész térség legerősebb államává vált, Mitanni pedig meggyengült.

Harci szekér a kádesi csatából [ http://nol.hu/kultura/20110408-okori_arulok-1035001]

 Núbia északi része, azaz Kús is teljesen egyiptomi fennhatóság alá került.

 III. Thotmeszt fia, II. Amenhotep követte a trónon, amikor – uralkodása vége felé – maga mellé vette őt, 18 évesen.

III. Thotmesz múmiája [http://okorieygiptoklub.network.hu/kepek/mumiak/iii_thotmesz]

II. Amenhotep [https://www.flickr.com/photos/24729615@N00/8071374347]

 Amikor III. Thotmesz meghalt, az általa meghódított területek népei természetesen rögtön lázadozni kezdtek. Ezért II. Amenhotep is hadjáratokat indított. Először a Kádestől D-re eső területekre ment, ahol 7 fejedelmet ölt meg. Ezek testét a hazafele vezető úton lelógatta hajója orráról, majd kifüggesztette őket a városfalakra – hatot Egyiptomban, egyet pedig Kúsban – elrettentésképpen.

 II. Amenhotepet IV. Thotmesz követte a trónon.

IV. Thotmesz (fején a khepres nevű kék koronával, amit harcok idején viseltek) [https://hu.wikipedia.org/wiki/IV._Thotmesz]

 Núbia és azon belül Kús földje az egyiptomi Új Birodalom idején fokozatosan Egyiptom kincseskamrájává vált, ahonnan évről évre hatalmas mennyiségű aranyat, elefántcsontot és drágakövet szállítottak el.

 A területen domborművekkel és hieroglifákkal díszített kőtemplomokat építettek, egyiptomi istenek tiszteletére. Ám a déli területeken az törzsi vezetők az egyiptomi hivatalnokok mellett is megtartották saját hatalmukat.

 A núbiai harcosokat bevették az egyiptomi hadseregbe.

Núbiai harcosok [http://okorieygiptoklub.network.hu/kepek/oegyiptomi/nubiai_harcosok]

Núbiai harcosok [http://okorieygiptoklub.network.hu/kepek/oegyiptomi/nubiai_csapat]

Núbiai harcos (nem tudtam kihagyni ezt a képet :) ) [https://www.jatektenger.hu/hu/termekek/pm5389-playmobil-5389-nubiai-harcos-felfegyverzett-dromedarral]

ÁZSIÁBAN 

A Sang-dinasztia  területe (világos kék) [https://www.pinterest.ru/pin/518265869609809610/]

 Kínában a Hszia-dinasztia bukását a Théra vulkán kitörése következtében kialakult éhínség okozta. 
( "A Théra vulkán kitörésének hatásait még a kínai Bambusz-évkönyvekben is feljegyezték! E szerint sárga köd ereszkedett le, a Nap elhalványult, majd három nap jelent meg az égen*, júliusban fagy söpört át a földeken, a termény elfonnyadt és hatalmas éhínség jelezte a Xia dinasztia végét és a Shang dinasztia felemelkedését." --> korábban ) A források ettől kezdve kissé megint homályosabbak, annak ellenére, hogy "Su-csing, Meng-ce, Co-csuan és Sze-ma Csien feljegyzései" is a Sang-dinasztia idejéről szólnak.

 A Sang-dinasztia első uralkodója Cseng Tang volt, aki még akkor kezdte meg életét, amikor a Hszia-dinasztia uralkodott. Ekkor lett a Sang törzs törzsfője. Lázadása sikeres volt, s átvette a hatalmat a Hsziák összes területe fölött.

 Megerősítette a törvényeket, lecsökkentette a katonaidőt, békét és jólétet hozott az uralkodása.

 Őt Taj Csia követte a trónon, aki viszont semmibe vette a törvényeket, annyira, hogy végül első hivatalnoka száműzetésbe küldte.

 Néhány császárnak csak a neve maradt fenn, ám Vu Tingről tudni lehet, hogy uralkodása alatt országában törvény és rend uralkodott. Az igazságosság jegyében minden törzsből elvett egy nőt feleségül.

 A csou törzs hadereje igen jelentős volt a mindenkori császár számára, ezért nagy becsben tartották őket: vagyont, földet, rabszolgákat, magas hivatalokat kaptak. Azonban egyre gyakrabban vezettek a csouk önálló hadjáratokat, ami kezdett veszélyt jelenteni a császári dinasztia számára. 

További érdekességekért kövess a facebook-on is (kattints)