28. Mükénéi csillagképek, káosz a Közel-Keleten, izraelita hódítók [i.e. 1400-1300]

 EURÓPÁBAN, az események peremén; azon belül az Északi-Kárpátokban ebben az időben a Pilinyi-kultúra népe élt (Kb. i.e. 1500-tól). Folyók és patakok partjain alakították ki településeiket, melyeket árkokkal és sáncokkal erősítettek meg. A tájból kiemelkedő magaslatokon földvárakat is építettek. Földműveléssel és állattenyésztéssel foglalkoztak és gyönyörű bronztárgyakat tudtak készíteni. Halottaikat elhamvasztották, majd díszes agyagurnákba helyezték, s étel-, ital-mellékletet is hagytak útravalóul.

 Az i.e. 14. században a görög föld még a tiszta matriarchátus területe volt, másként nevezve a régi pásztorkirályoké. Az volt rájuk jellemző, hogy a trón, a királyi hatalom leányágon öröklődött. A király legfiatalabb lánya vitte tovább; az ő férje lett az új király. Különös, hogy a magyar népmesék (s talán más népek meséi is, ezt nem tudom), mennyire tisztán megőrizték évezredeken keresztül ezt a szokásrendszert – mintha még csak nem is hatott volna rájuk a későbbi, patriarchális rendszer).

 A legkisebb királykisasszony kezét és a királyságot különböző próbák kiállásával lehetett elnyerni. A királynő azután főpapnő is lett. Személyében a főistennőt szimbolizálta, a király pedig a főistent. A szimpatetikus mágia* alapján az ő egyesülésük segítette elő a természet termékenységét.

*szimpatetikus mágia: A hasonló dolgok egylényegűek. A Hold-alakú sarló pl. azonos értékű a Holddal; ha a sarlót kifényesítem, a Hold is fényesebb lesz. Mivel az ősök hite szerint a Telihold hozta az esőket, s ezáltal adta a termékenységet, a sarlónak is igen nagy szerepe volt  a termékenységvarázslásokban.

 Ebben az időben a világmindenséget egyik kultúrában még szellemek (gabonaszellem, erdő szelleme, stb.) uralták, máshol már megjelentek az istenek, megint máshol pedig már az egyistenhit tört utat.

 Ott, ahol szellemek uralkodtak; a szellemeket mágiával lehetett befolyásolni, és ez a pásztorkirályok feladata volt.

 Ezért ha aszály, járvány, éhínség vagy egyéb természeti csapás következett be, őt tették felelőssé. Vagy leváltották, esetleg száműzték őt, vagy meg is ölték. Később viszont már úgy gondolták, hogy a király nem az akaratával felelős a természet eseményeiért, hanem ő a dinamikus középpontja a világ eseményeinek, vagyis minden az ő cselekedeteitől függ. Ezért nagyon kell vigyázni az ő jólétére és egészségére, s egész életét, a legapróbb részletekig szabályozni kell. Kötelességeit pontosan be kell tartania, a tabukat pedig szigorúan el kell kerülnie (pl. nem érinthette lábával a földet, mert akkor elszivárgott volna mágikus hatalma). Ilyen körülmények között persze nem tudott a király ténylegesen uralkodni – politikai hatalma egy olyan ember kezébe került, aki a cím viselése nélkül gyakorolta a valódi hatalmat. Rendszerint a király hadvezére volt ez. [James G. Frazer: Az aranyág]

 A szent király mellékneve a pelaszgoknál „héphaisztosz” volt, hadvezérének pedig – akinek a vadkan volt a jelképe – „árész” volt a mellékneve. A szent király nagyobb (névleges) hatalma azáltal maradt meg, hogy őt a főisten fiának tartották. Amikor ugyanis trónra lépett, az anyakirálynő rituálisan eljátszotta, hogy megszüli őt. Mivel az anyakirálynő a nép szemében azonos volt Hérával, a Hold-istennővel, aki a főisten (a Viharisten) felesége volt; az új király Héra és a főisten (Zeusz) fiává lett. Ezt nem szimbolikusan, hanem teljes valóságként fogták fel, ugyanis hitük szerint ilyenkor az istenség lelke, a termékenység szelleme az új királyba került.  

 A "hérosz" eredeti jelentése egyébként "Hérának feláldozott szent király".

 A szent királynak éppen ez által maradt meg helyettesénél (hadvezérénél) nagyobb tekintélye, hogy őt a főisten fiának tartották. Azt  mondták, hogy a király anyjával közvetlenül az istenség után a férje is nemzett egy gyermeket: egy halandó ikertestvért. Ez az ikertestvér volt a hadvezér. [Robert Graves: A görög mítoszok] 

 A király mágikus hatalmának logikus folyománya, hogy ha a király testi ereje gyengül, katasztrófák bekövetkezése várható a világban. A király korral járó gyengülését pedig egyetlen módon akadályozhatták meg: Ha még életerős korában megölik. Mivel a király teste csupán a Természet Szellemének „lakhelye” volt, nem volt kár érte, hiszen a Természet Szellemét átmentették egy fiatal, erős testbe, az új királyéba. [James G. Frazer: Az aranyág]

 Eleinte a gyengülés első jeleire következett be a király rituális megölése – általában egy papi tanács döntött róla. Ilyen jel volt például, ha már nem tudta számos feleségének szenvedélyét kielégíteni. Később úgy gondolták, hogy bizonytalan dolog megvárni a hanyatlás jeleit, akkor kell cselekedni, mikor még minden rendben van. Ezért meghatároztak egy bizonyos időtartamot (általában a Hold-naptárhoz igazítva), s minden király ennyi ideig uralkodhatott (Krétán pl. 8 évig; ugyanis ez a legrövidebb olyan periódus, amikor a hold-idő és a nap-idő találkozik egymással; ilyenkor a telihold egybeesik a leghosszabb, vagy a legrövidebb nappal), s ha ez az idő lejárt, megölték a régi királyt és új királyt avattak. Az öreg királynak gyakran volt még egy esélye: ha meg tudta védeni magát. Ezzel ugyanis bizonyította, hogy éppen elég erős és ügyes ahhoz, hogy még uralkodjon. Ha azonban egy próbálkozónak sikerült megölni őt, ez az illető lett az új király.

 A királyok kitaláltak egy másik módszert is arra, hogy folytathassák életüket: Rövid időre lemondtak a trónról, s eljátszották halálukat. Ilyenkor egy helyettes uralkodott a királyi hatalom minden jogával (még a királynővel is együtt hálhatott). Pár nap múlva aztán az igazi király „visszatért az alvilágból”, „feltámadva” megerősödött, s visszakövetelte a trónt. A helyettes királyt – aki rendszerint a király egyik fia volt – megölték. 

 Ha viszont elérkezett az az idő, hogy egy ifjú kiállta a próbákat és elnyerte a trónt, meg kellett ölnie a régi királyt, s megfosztania férfiasságától. Valószínűleg úgy gondolták, hogy így annak erejét a magáévá teszi. A papnők ezután földarabolták az öreg király testét, s megfőzték. A királynő evett belőle, így tudta "újraszülni" a királyt (az természeti ember logikájával – bekerült a testébe, azután kijött a testéből). Ezek a szokások világszerte nagyjából azonosak voltak a fejlettség megfelelő szintjén.

 Fentiek értelmezésében a Proitoszról és Akriszioszról szóló történet új megvilágítást nyer. Az argoszi kettős királyság megalapításának története ez: Argoszban a szent királynak nem kellett többé a nyári napforduló idején meghalnia (jelképesen sem), hogy az év hátralevő részében helyettese/hadvezére kövesse a trónon, hanem felváltva uralkodtak. Sőt később az országot két részre osztották, s a két király egyszerre uralkodott, mindkettő egy teljes Nagy Évig, azaz 100 hónapig.

Argosz és Tirünsz városok szent királya Abasz után Proitosz volt. A két város (ahogyan Mükéné is) a Peloponésszoszi-fsz. ÉK-i részén helyezkedett el.  Proitosz helyettes királyát, azaz, jelen esetben tevékeny hadvezérét Akrisziosznak hívták. Névleg egy anyától származtak (a királynőtől, miután az rituálisan megszülte őket), de Proitosz apja a főisten volt, míg Akriszioszt az ő halandó ikertestvérének nevezték. Szokásos mítikus fordulat, hogy már anyjuk hasában viszály támadt közöttük. Ugyanezt meséli a Genezis (bibliai teremtéstörténet) Ézsauról és Jákobról - akik ugyanilyen szent király (törzsfő) - hadvezér viszonyban lehettek. Sőt a kelta mítoszokban is találkozhatunk a fordulattal; ott Gwyn és Gwynthur ezek az ikrek, akik Llyr király lányának kezét igyekeznek elnyerni. (A Lear királyhoz is ez adta az alapot)

 E testvéri viszály folyományaként meséli a mítosz, hogy felnőtt korukban is viszály támadt köztük, de végül olyan egyezséget kötöttek, hogy "megfelezték" a birodalmat. Argosz Akriszioszé, Tirünsz pedig Proitoszé lett. Utóbbi erődfalakat emeltetett a város körül, az úgynevezett küklopszfalazás módszerével. Ez azt jelenti, hogy nagy, öt-, vagy hatszög alakú, valamelyest lecsiszolt köveket kötőanyag nélkül illesztettek össze. A falak vastagsága a 6-8 métert is elérte. 

 

Argosz városának romjai [a kép forrása: https://barangolasok.jacobi.hu/argosz/]

 

Küklopszfal [a kép forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/Ciklopfalaz%C3%A1s#/media/F%C3%A1jl:Ancient_Kassope_walls.jpg]

Amikor Proitosz meghalt, Tirünsz következő királya Megapenthész lett, míg Argoszban természetesen továbbra is Akrisziosz uralkodott.

Akrisziosz egy jóslatból megtudta, hogy lányának, Danaénak gyermeke születik, ám a gyermek meg fogja ölni őt. Ez csak az utólagos, patriarchális hellén mesékben válik aggasztó jóslattá; a maga idejében, a matriarchális társadalomban teljesen természetes menetrend volt. A Hold-istennőt szimbolizáló papnő és egyben királynő szimbolikusan megszülte az új királyt, aki megölte a régi királyt. Az, hogy a mítoszban Zeusz arany eső formájában termékenyíti meg Danaét is mutatja, hogy a Nap és a Hold rituális házasságáról van szó, melyből az Új Év Királya születik. [Robert Graves: A görög mítoszok] Az új király Perszeusz volt. Azt, amikor az új király idegen földről érkezett, rendszerint azzal magyarázták, hogy ő a királyi pár elveszett (kitett), pásztorok által fölnevelt, és megkerült gyermeke.

Danaé megtermékenyítése Zeusz arany esője által [https://fishercenter.bard.edu/events/event/?eid=112640]

 Perszeusz - természetesen - megölte az öreg királyt. De nem foglalta el Argosz trónját, hanem elcserélte azt Megapenthésszel Tirünszre. 

 A történetek szerint Perszeusz megölte a szörnyeteg Medúszát. Ez valójában azt jelenti, hogy a Perszeusz által jelképezett hellén hódítók a Hold-istennő hatalmát kisajátították. A Hold-istennő eredeti papnői ijesztő álarcot viseltek, hogy az avatatlanokat megrémítsék. Ez volt a Gorgó-fő. 
 Az, hogy Perszeusz legyőz egy líbiai királynőt  (Kassziopeiát) és annak fejét eltemeti az argoszi piactéren, azt jelenti, hogy az argosziak meghódították Líbiát, megszüntették az ottani matriarchális rendszert, amivel megsértették Neith (a későbbi Athéné) istennő misztériumait. A piactéren szent ereklyéket őriztek egy ládában, s védőálarcot helyeztek föléjük, hogy megóvják a sírrablóktól. Az ereklye két áldozati gyermek teste lehetett. 

 Perszeusz halála után Tirünsz trónjára Alkaiosz ült. Mükéné királya pedig Élektrüón lett.

Perszeusz csillagképe [a kép forrása: https://tudasbazis.sulinet.hu/hu/termeszettudomanyok/foldrajz/csillagaszat/oszi-csillagkepek/a-perszeusz-csillagkep]

 Perszeusz fiaként ismerjük Periérész nevét, aki már Spárta királyaként uralkodott. Az ő "fiai" (utódai): Hippokoón, Ikariosz, és Tündareósz. Hippokoón a mítosz szerint, hogy Spárta feletti uralmát megszerezze, féltestvéreit, Tündareószt és Ikarioszt elűzte. Ez minden bizonnyal azt jelenti, hogy több trónkövetelő próbálkozott elnyerni a királylány kezét és a királyságot, s Hippokooónnak sikerült.

 A két másik ifjú Thesztiosz aitóliai királynál talált menedéket. Tündareósz a király lányát vette feleségül, tehát ő lett Spárta új királya. Két lányuk és két fiuk született. A lányok neve Helené és Klütaimnésztra volt. 

 

Thébaiban Oidipaisz ("az áradó tenger fia") volt az, aki új királyként elnyerte a trónt. Laiosz a öreg király megölése a Nap-király rituális megölését jelenti (itt az volt a szokás, hogy egy megrendezett lovaskocsis balesetben lovai halálra vonszolták őt*). Oidipaisz idegen földről érkezett (ezért mesél róla mítosza elveszett-megkerült fiúként); sikerült megölnie az öreg királyt, majd feleségül vette a királynőt, aki jelképesen megszülte őt, vagyis az anyjává is vált. 

*Amikor a király uralkodási ideje, kocsiversenyt rendeztek, melyen a király kocsijának külső kerekének tengelyszögét kicserélték viaszszegre, lovait pedig valamilyen izgatószerrel láthatták el. A stadionban az egyenes szakaszon még gond nélkül felgyorsulhatott a kocsi, ám a kanyarban – ahol a „Lóijesztőnek” nevezett fehér márványszobrot is elhelyezték, hogy biztosra menjenek – a külső kerék a hiányzó tengelyszög miatt levált, a kocsi szétesett és a lovak halálra vonszolták a királyt.

 Oidipaisz azonban reformer király volt. A matriarchális elvárásoknak csupán azért tett eleget, hogy megszerezze a hatalmat a változtatáshoz. Hatalomátvétele után bejelentette, hogy szégyelli, hogy "apját", a régi királyt lovaskocsival halálra vonszoltatta és feleségül vette Iokasztét, aki az újraszülés szertartásával tette őt királlyá. De mostantól korinthoszi szokás szerint férfiágon fog öröklődni a hatalom. A nép azonban nem értett egyet hagyományai felrúgásával - és száműzték őt. [Robert Graves: A görög mítoszok]

 Utódai Thébaiban Eteoklész és Polüneikész lettek - ismét egy "iker-páros". Ők nem térben, hanem időben osztották fel egymás között az uralmat: Megegyeztek, hogy évenként váltják majd egymást. Azonban úgy tűnik, hogy Eteoklész volt az erősebb, s mikor letelt volna az éve, egyszerűen száműzte Polüneikészt. [Robert Graves: A görög mítoszok]

 Így került Polüneikész Argoszba, ahol igyekezett elnyerni a királylány kezét. Az ottani öreg király Adrasztosz volt. Ott volt a "kérők" között a Kalüdónból származó Tűdeusz is. Mindketten elnyerték a király egy-egy lányát. Úgy tűnik, itt már patriarchátus volt, mert az öreg király tovább élt, sőt segítő kezet nyújtott vejeinek: Összehívta az argoszi törzsfőket és szövetséget kötött velük. Erről szól a "Hetek Thébai ellen" c. mítosz. [Robert Graves: A görög mítoszok]

 Először ugyanis Thébaiba indultak, mert ez a város volt Argoszhoz közelebb.

Azonban nem jártak sikerrel, a thébai-iaknak sikerült megfutamítaniuk az argosziakat (ők egy királyi herceget áldoztak föl a város érdekében, az ebbe vetett hitük erőt adott nekik a győzelemhez). A hetek egyike volt Argosz egyik törzsfője, Adrasztosz, akinek 14-15 éves kocsihajtóját Diomédésznek hívták, s már ekkor kitűnt vitézségével. Valószínűleg ez vezet majd ahhoz, hogy amikor Adrasztosz lesz Argosz egyik szent királya, Diomédész lesz az ő hadvezére.

 A hét argoszi bajnok elesett Thébai alatt. Ekkor fiaik megesküdtek, hogy megbosszulják őket. A bosszúhadjáratról már az „Epigonok lázadása” c. mítosz mesél. A dephoi jósda szerint akkor győzhettek csak, ha  Alkmaión lesz a vezérük. Őt azonban – már klasszikus hollywood-i fordulat szerint – igen nehezen vették rá a feladatra, de végülis beadta a derekát.

 Az ütközet végére az epigonok valóban győzelemre álltak, ezért Thébait annak lakosai a sötétség leple alatt elhagyták. (Északra menekültek és ott megalapították Hesztiaia városát).

 Az argosziak lerombolták a városfalakat és összeszedték a zsákmányt.

Kocsiverseny [a kép forrása: http://lovam.hu/lovas-magazin/lovaglas-es-sport/kocsiverseny-fogathajtas-mar-az-okori-olimpiakon]

Pelopsz a kocsiversenyen [a kép forrása: https://hu.wikipedia.org/wiki/Pelopsz_(mitol%C3%B3gia)]

 Paphlagónia egy a Fekete-tenger partján elterülő "ország" volt, ahol az egyik herceget Pelopsznak hívták. Ezt támadta meg Trója királya, Ílosz. Ílosz elől el kellett menekülnie Pelopsznak.

Áthajózott az Égei-tengeren, hogy új hazát alapítson. Az új helyen, a helyi királylány feleségül vételével el is nyerte a királyságot, s a helyet elvezete "Pelopsz szigetének", azaz Peloponésszosznak. Pelopsz és emberei az akhájok ősei voltak, patriarchális értékrendű társadalomból érkeztek. De új helyükön beilleszkedtek azzal, hogy a királyi származást a továbbiakban ők is anyai ágon tartották számon. Ezzel ki is érdemelték, hogy a nép elfogadja uralmukat.

 Volt, ahol a papnő (és királynő) kiválasztása is az istenekre volt bízva: Az olümpiai játékok előtt megrendezték Héra tiszteletére a "szűz lányok futóversenyét". Itt a versenyzőknek – koruk szerint – különböző akadályokat kellett leküzdeniük. A legfiatalabb lány indult elsőnek és így tovább. A győztes ehetett a Hérának feláldozott szent tehénből, s ezzel a szertartással eggyé (azonossá) vált az istennővel. Kezdetben ezeken a játékokon emberáldozatot is mutattak be.

 Tirünszben Alkaioszt Amphitrüón váltotta a szokásos módon. Lehetséges, hogy élt a trónról való lemondás lehetőségével, mikor eljött volna halálának ideje, s egy másik városállamba ment (Mükénébe), hogy elnyerje az ottani király lányát. Feleségének neve, Alkméné árulkodó: azt jelenti, "igen haragos", ami Héra mükénéi mellékneve volt. Szthenelosz lehetett Amphitrüón helyettese.

 Ebben az időben Argosz város különböző részei fölött néha két vagy három király is uralkodott: Valószínűleg Adrasztosz, Polüneikész és Tűdeusz személyében (utóbbi kettő ikerkirályok, vagyis Polüneikész inkább hadvezér), míg Diomédész (is?) hadvezéri hatalmat tarthatott a kezében. 
  

 Szthenelosz argoszi törzsfő korában maga is részt vett az epigonok harcában, Thébai ellen. Később Mükéné (minden bizonnyal hadvezér rangú) királya lett.

 

 A Krétáról és Szantoriniről elmenekült emberek Anatólia területére vándoroltak és ott megalapították Milétosz városát.

 

Máltai szent hely, a borg in nadur területén [a kép forrása: https://en.wikipedia.org/wiki/Bor%C4%A1_in-Nadur#/media/File:Borg_in_Nadur.jpg]

 A Babiloni Birodalom i.e. 1362-ben egy hajnalon holdfogyatkozást látott. A Nap már feljött, mikor a megfogyatkozott Hold felfelé mutató „szarvai” még látszottak. A babiloniak nem örültek a látványnak:

„Ha Sabatu 14. napján holdfogyatkozás történik és […] délről lesz sötét és nyugatra lesz világos; északi szél az utolsó őrség idején kezdődik és őt (a holdat) a Nappal együtt látni. Szarvai hajolnak az égről egész surinnúja nem elhomályosodik, hanem eltűnik.” [Babiloni jóslat]

 Ugyanebben az évben egy részleges napfogyatkozás is lezajlott. „ [A surinnúja] mutatja a napfogyatkozást. Látható a fogyatkozásban a Napisten, aki látható volt és eltűnt.” [Babiloni jóslat]

 Mivel csak részleges volt a napfogyatkozás, napnyugtáig nem is lehetett észrevenni, eddigre viszont már el is mozdult a Hold a Nap elől. A megfigyelők azt láthatták, hogy „a Hold a Naphoz közel áll”, s a Nap vörös fénye hátulról rávetült. [David Rohl: Az elveszett testamentum]

 Ezek az események megjósolták az I. babiloni dinasztia bukását, amire hamarosan sor is került.

 A babiloni király – Hamurappi dinasztiájának utolsó uralkodója – Samsu-ditána volt ekkoriban.

A hettita I. Murszilisz győzte le őt. A Babiloni Birodalmat beolvasztotta a Hettita Birodalomba. Murszilisz harcolt a hurriták és országuk, Mitanni ellen is.

 Mire azonban hazaért, távolléte alatt sógora, Hantilisz összeesküvést szervezett ellene és megölték őt, s a következő uralkodó I. Hantilisz maga lett. 

 A hettita uralkodó Babilont ugyan nem tudta tartósan birodalma részévé tenni (a nagy távolság miatt), de a Hammurapi által alapított dinasztiának véget vetett.
[David Rohl: Az elveszett testamentum]

 Hantilisz volt tehát a Hettita Birodalom királya. Neki is a hurrita Mitannival akadtak nehézségei, majd később a kassziták törtek be birodalmába. Uralkodásának végén a veje, Cidantasz ölte meg őt és fiát, Piszeniszt.

 Cidantasz uralkodásáról nem sokat tudni, csupán annyit, hogy őt meg a fia, Ammunasz gyilkolta meg és követte a trónon. Ammunasz uralkodása azzal telt, hogy az uralkodói család-beli viszályokat „rendezze”: Saját két fiát – azok családjával együtt –, Tittijaszt és Hantiliszt megölette, mégpedig harmadik fia, Huccijasz segítségével. Ebben az időszakban a Hettita Birodalom jelentős területeket vesztett el, pl. Asszíriát és Mitannit. 

 A Mitanni Királyságot Kirta király alapította, a hurrita törzsfő. Mitanni a következő időkben, miután elnyerte függetlenségét, a Hettita Birodalom fölé kezdett emelkedni: sorra elfoglalta annak  külbirtokait. Kirta királyt I. Suttarna követte. Mivel ő meg sorra hódoltatta az Egyiptom felé vezető kereskedelmi utak városait, érdekkonfliktusba került Egyiptommal.

I.e. 1407-ben az immár szabadnak született, harcra kiképzett izraelita generáció ilyen körülmények között vágott neki Kánaán meghódításának. Első csatájuk színhelye Horma volt, ahol az ellenséges sereget az utolsó emberig kardélre hányták.

 Edom királya Rekem Ézsautól származott. Ő – mivel jobban tartott északi szomszédaitól, mint az izraelitáktól – nem akarta megengedni távoli rokonainak, hogy átkeljenek az ő területén. Abban bízott, hogy tőlük majd a törzsi rokoni eskü megvédi. Így is lett: Az izraeliták megkerülték földjét és átkeltek az Araba-medencén. Így jutottak el a moábiták földjére.

Hósea – akit Mózes Józsuénak keresztelt át – véres hadjáratot vezetett a Jordánon túli területen. Levágta Ammon királyát, Szichont és Básán királyát, Ogot.

Józsué [a kép forrása: https://www.ahitatok.hu/john-eldredge/466-az-ur-vitez-harcos.html]

  I.e. 1406-ban az izraeliták Jerikóval szemben táboroztak, Moáb pusztáján. Jerikó királya bízott városának erős falaiban. Józsué két kémet küldött be a városba, akik egy prostituáltnál szálltak meg, kinek neve Ráháb volt. Ráháb háza közvetlenül a városfalnál állt – a kémek úgy jutottak ki titokban a városból, hogy leeresztette őket a külső fal északi részén nyíló ablakon.

Jerikó ostroma [a kép forrása: http://igemorzsa.hu/gyerek_oldal/biblia-tanulmany/I.evfolyam/III.negyed/nagy/03.html]

Szökés Ráháb házából [a kép forrása: http://igemorzsa.hu/gyerek_oldal/biblia-tanulmany/I.evfolyam/III.negyed/nagy/03.html]

 

Jerikó falai [a kép forrása: http://www.karpatalja.ma/karpatalja/tudomany/jeriko-falai/]

 Az Írás szerint mikor az izraeliták megindultak Jerikó ellen, hat napig csak masíroztak a város körül, néma csendben, amit csak a papok kosszarvból készült tülkei törtek meg időnként. A hetedik napon pedig – talán egy földrengés következtében* – a város falai leomlottak.

 A harcosok a fal résein betörtek a városba, megölték a lakosokat és felgyújtották a várost. Csupán Ráháb házát kímélték meg, amiért segített nekik elárulva a városát. Nem lehet tudni, hogy Ráhábot félelem, rokonszenv, vagy valamiféle érdek motiválta-e. Ő végül egy izraelitához ment  feleségül, és egy fia született, Boáz.

 Jerikó kihalt.
[David Rohl: Az elveszett testamentum]

*Nem tudni, valójában mi okozta a falak leomlását. A földrengés szóbajöhetne, de egy kiszámíthatatlan időpontú eseményhez hogyan tervezhettek volna hadi eseményt? Talán az akkusztikus levitáció ismerete is felmerülhet? (https://bezzegregen.blogspot.com/2019/07/17-akusztikus-levitacioval-epitett.html) A kürtök mindenesetre fontosnak tűnnek a történet bibliai leírásából. Manapság a katonák a hídakon való meneteléskor nem lépnek egyszerre, mert köztudott, hogy ez esetben az egyenletes rezgés következtében a híd leomolhat. Az egyszerre, bizonyos hangon megszólaltatott kürtök és az egyszerre menetelés következtében leomolhatott a fal? Az alábbi viedón az látható, amikor a szél kapta el úgy a Tacoma hidat, hogy egyenletes rezgésbe hozta (1:07-től)

 Az izraeliták útjában a következő város Gibeon volt. A város vénei próbálták megelőzni a bajt: küldöttséget menesztettek Józsuéhoz és felkínáltak neki egy összeget, hogy megkímélje a várost. Józsué elfogadta, sőt szövetséget kötöttek.

 Valójában görög szokás volt, hogy oltalomkérőként az ostromló elé járuljanak. Gibeon lakosai elmondták, hogy ők nem bennszülött kánaániak, hanem a tengerentúlról való khivveusok, azaz akhájok. Józsué el is ismerte azon jogukat, hogy szent ligeteiket őrizzék. Emlékeztették Józsuét arra a régi szövetségre, aminek Keftiu volt a neve*, s valamikor az akhájok is és Ábrahám népe is a tagjai voltak. [Robert Graves: A görög mítoszok]

*Keftiu: Egy kalóz-szövetség volt a Földközi-tenger K-i részén, akik gyakran és sikerrel támadták pl. Egyiptomot.

 Azonban Jeruzsálem, Hebron, Jarmut, Lachnis és Eglon uralkodói szövetséget hoztak létre az izraeliták ellen és így most ők vették ostrom alá a számukra ellenségessé vált Gibeont. Józsuénak - a frissen megkötött szövetség miatt -  kötelessége volt közbelépni, el is indult seregével.  Az események közben napfogyatkozás zajlott le. A kánaániták számára ez azt jelentette, hogy isteneik megharagudtak rájuk és elfordulnak tőlük. Az izraeliták viszont Jahve újabb segítő csodáját látták benne. Az események kinek-kinek saját hite szerint folytatódtak: Józsué serege legyőzte a Gibeont támadó kánaánitákat. Elfogta királyaikat és saját kezűleg végzett velük.

 Ez után az izraeliták tovább haladtak saját útjukon és sorra hódították meg a kánaánita városokat.
[David Rohl: Az elveszett testamentum]

 A tél közeledtével letelepedtek Gilgalban, a Jerikóhoz közeli oázisban.

 A következő évben bevették Szichemet, majd Galileára támadtak.

 Úgy tűnt, hogy Hácór városa fog következni. Ennek királya Jabin volt, aki figyelmeztette városa népét és hadba szólította a férfiakat.

 Segítségül hívta szövetségeseit is, akik kánaánitákból, amoritákból és indoeurópai nyelveket beszélő uraikból álló sereggel érkeztek.

 Az izraeliták elsősorban a díszbe öltözött uralkodókat vették célba. Erre az ellenséges sereg visszamenekült a városba.

  Amikor az izraeliták is behatoltak utánuk Hácórba, Jabin királyt az elefántcsont trónján ülve találták, körülötte gyerekeivel és feleségeivel. Az egész családot a király szeme láttára ölték meg, Jabint magát pedig Józsué személyesen végezte ki. A palotát fölgyújtották.

Hácór romjai [a kép forrása: https://www.breuerpress.com/2012/07/26/izraeli-regeszek-megtalaltak-hacor-palotajat3000-year-old-wheat-traces-said-to-support-biblical-account-of-israelite-conquest/]

 A szent terület udvarán, ahol Ábrahám tölgyfája állt, s amit aztán Jákob megvásárolt, Józsué egy nagy fehér sziklát állíttatott föl. Itt Izrael egész gyülekezete esküvel fogadta, hogy követik Jahve törvényeit. A fehér kő ma is ott van a városromok között.

 A meghódított területet az izraeliták felosztották törzseik között:

Északra ment Isszachár, Áser és Naftali a maguk törzseivel. A Jordánon túlra vonult Ruben, Gád és Manasszé és ott telepedtek le. Középen Benjámin és Efraim törzse talált helyet magának.

 A déli területekre Júda és Simeon tartott igényt, de ezekért még hadakozni kellett.
[David Rohl: Az elveszett testamentum]

A 12 törzs közül tehát 8 talált magának területet Józsué vezérsége idején. De aztán eljött az idő, hogy ő is eltávozott az élők sorából.

I.e. 1404-ben Júda hadvezére, Káleb megkérte Simeont, hogy törzsével segítsen neki és népének megszerezni a kijelölt területet, ahol egyelőre még amalekiták éltek, anakita vezetőikkel. 

Az izraeliták ismét sikerrel jártak, 10 törzs letelepedett.

Dán és Lévi maradt még föld nélkül. Dán törzsének sohasem sikerült elfoglalnia a neki szánt tengerparti részt, mivel az ottani városok túl erősek voltak – és a „hükszosz” fáraók védelmét is élvezték, ugyanis itt haladt Kánaán legfontosabb kereskedelmi útvonala, ami Egyiptom számára stratégiai fontossággal bírt. Dán törzse tehát messze északra került, ahol Lais városát foglalták el és átkeresztelték Dán-ra.
[David Rohl: Az elveszett testamentum]

(Lévi törzsének, a levitáknak pedig nem volt szüksége területre, mert Mózes úgy rendelkezett, hogy ők legyenek minden izraelita törzs "papjai".)

 Egyiptomban az amalekiták megszállták az izraeliták elhagyott házait. Később újjáépítették a várost és szent területet alakítottak ki a negyed közepén. Itt több templom és szentély állt. Baált, a Viharistent tisztelték. A kisebb templomot Baál feleéségének, Aseratnak/Asztarténak szentelték, aki egy szent fa alakjában volt jelen.

Az amalekita törzsfőket itt temették el, mellettük egyiptomi rabszolganőikkel, akiket feláldoztak, hogy így elkíréjék urukat a túlvilágra is. Az általuk Egyiptomból rabolt kincseket is eltemették velük.

 Sesinek vagy Sesainak hívták azt az anakita királyt, aki meghódította a Nílus-deltát. Fáraói uralkodói neve Mibré lett. A helyiek ezeket az új uralkodókat „hekau-haszut”-nak, vagyis „a puszták fejedelmei”-nek hívták. Ez a kifejezés alakult át a „hükszosz" szóvá.

További érdekességekért kövess a facebook-on is (kattints)