32.4. Új évezred kezdődik - Egyiptomban [i.e. 1000 - 900]

 AFRIKA

Egyiptom

Amikor Ehnaton meghalt, trónörökös fia, Tutanhamon még csak 9 éves volt. Uralkodóként kellett, hogy legyen felesége, ezért hozzáadták nővérét, a 14 éves Anheszenpaatont, aki előtte már apja felesége is volt.

 Tutanhamon helyett kezdetben a királyi család legidősebb tagja, Nofertiti apja, Ay vezír, valamint a hadvezér Horemheb kormányozták az országot. Ők azonnal visszaállították a régi rendet, az egyiptomi istenek hagyományos tiszteletét. Ehnaton testét és szobrait igyekeztek hitük szerint a túlvilági életre is teljesen alkalmatlanná tenni. Aton isten nevét mindenhonnan kitörölték.

 Tutanhamontól is elvették eredeti nevét, ami Tutanhaton volt. A királyi székhely ismét Memphisz lett, Théba pedig újra az ország vallási kp.-ja.

 „Mikor őfelsége trónra lépett, mint király, az istenek és istennők… már-már feledésbe mentek. Kápolnáik pusztulóban voltak, s romhalmazokká lettek, benőve növényekkel… Az istenek hátat fordítottak ennek az országnak (…) Őfelsége emlékeket készített az isteneknek… Újjáépíttette szentélyeiket, mint végtelen időre és örökkévalóságra szóló emlékeket. Többet adott, mint amennyi előtte volt, s túlment azon amit az ősök ideje óta tettek…”

 A papok visszakapták régi kiváltságaikat, sőt új papokat is neveztek ki.

 Núbiában megerősítette Egyiptom a hatalmát, s itt is folytatott építkezéseket: A Nílus partján, Abu Szimbeltől nem messze pl. állítottak egy kis templomot (ezt ma már a Nasszer-tó vize rejti).

Nasszer-tó [https://hu.wikipedia.org/wiki/Nasszer-t%C3%B3]

 Tutanhamon fiatalon halt meg, valószínűleg maláriában (húszas évei elején). Vele kihalt dinasztiájának férfi-ága. Mivel ő váratlanul és rövid uralkodási idő után halt meg, s ebben az időben Egyiptom még nem állt helyre, ráadásul Tutanhamonnak vérszerinti utódja sem volt, sírjába nem tudtak mit rakni. Ezért felkeresték Nofertiti és Ehnaton sírjait és innen hoztak át tárgyakat. Az eredetileg Nofertitinek szánt tárgyakat átalakították nőiből férfinak való sírmellékletekké.

Mumifikálásakor szokatlan módon a szívét is eltávolították, ami nélkül nem kerülhetett át a halál utáni élethez (nélküle nem tud gondolkodni és érezni).

 Ezután felesége, Anheszenamon megpróbálta a hettitákkal szövetkezve fenntartani hatalmát. „Férjül kérte” az egyik hettita herceget, azonban a herceget, Zannanzát, akit azonban az Egyiptom felé vezető út közben meggyilkoltak. Igaz ugyan, hogy Ehnaton rendelkezése szerint abban az esetben, ha Tutanhamon utód nélkül hal meg, Horemhebnek kellett volna a trónra lépnie, de Anheszenamon, mikor egy hettita herceget kért férjül (őt tette volna fáraóvá maga mellett), azzal érvelt, hogy nem akar egy szolgájának a feleségévé lenni. Ezzel Horemhebre utalt, aki ha valóban trónra lépett volna, akkor értelemszerűen a még élő és uralkodó fáraónővel kellett volna, hogy összeházasodjon. Mivel azonban Zannanza meghalt,  Anheszenamon végülis inkább Ayt vette maga mellé társuralkodóként, s talán férjként is. (Hóremheb ebben az időben Kánaánban tartózkodott, a hettitákkal folytatott harcot, s neki érdekében is állt, hogy Zannanza ne érkezzen meg Egyiptomba).

 Zannanza meggyilkolása hosszú háborút indított el a hettiták és az egyiptomiak között.

  Anheszenamonnal a dinasztia leányágon is kihalt. Ekkor Ay foglalta el Egyiptom trónját.

 Amikor azonban Horemheb hazatért, elkezdett kampányolni, hogy magához vegye a neki ígért hatalmat. Mivel nem volt a királyi család vér szerinti tagja, ezért az erősen mitikus „Horemhebet az istenek királlyá teszik” című feliraton számolt be a népnek arról, hogy őt tulajdonképpen személyesen Hórusz választotta ki uralkodásra. Miután Ay meghalt, annak lányát, Mutnedzsmetet is feleségül vette és trónra lépett. Ehnaton és családja képeit megrongáltatta, akárcsak Ay-ét. Nevüket kivésette, szobraikat eltulajdonította, az Amarna-kor minden emlékét igyekezett eltüntetni.

 Horemhebnek sem maradt élő gyermeke, így utódja egykori vezíre, Paramesszu lett. Mivel Egyiptomot észak felől fenyegette veszély, fontos szerepet játszhatott Paramesszu kinevezésében az, hogy az Egyiptom északi részéről, Avariszból származott. Paramesszu, I. Ramszesz néven lépve trónra, megalapította a XIX. dinasztiát. Mivel ekkor már idős volt, rögtön ki is nevezte trónörökösének, vezírnek és Széth főpapjának fiát, Széthit. Ramszesz inkább csak belügyekkel foglalkozott; elrendezte a núbiai és buheni templom ellátását és megkezdte Abüdoszban egy templom építtetését.

Abüdoszi Széthi-templom [https://hu.wikipedia.org/wiki/Ab%C3%BCdosz_(Egyiptom)]

Hamarosan eljött az idő és Széthinek kellett átvenni a hatalmat. Ő sem volt már fiatal.

 Széthi nem csak a Közel-Kelet felé, de Núbia felé is vezetett hadjáratokat. A núbiai területek legfontosabb zsákmánya az arany volt, de a hadifoglyok is olcsó munkaerőt jelentettek.  Ugyanekkor a Delta nyugati részén líbiai törzsek is eljutottak arra a civilizációs szintre, hogy rablótámadásokat intézzenek Egyiptom ellen. 

 Széthi fia, Ramszesz már élt, amikor Széthi apja, I. Ramszesz trónra lépett.

 A kis Ramszesz (II. Ramszesz) tanítóját Tiának hívták. Tia az Évmilliók templomának, a Ramesszeumnak felügyelője lett és feleségül vette Ramszesz nővérét, aki szintén a Tia nevet viselte.

Az évmilliók temploma [https://www.sulinet.hu/tovabbtan/felveteli/ttkuj/2het/muvtori/muvtori2.html]

Ramszesz tíz évesen hivatalosan is a trónörökös lett és egyben a gyalogság és harci szekerek parancsnoka. 12 évesen már elkísérte apját egy hadjáratra, a Nílus deltájába.

15 éves volt, amikor apja társuralkodóvá nevezte ki. S ennyi idősen el is vette két első feleségét, Nofertarit és Iszetnofretet.

 Feladatul kapta apjától a Földközi-tengeren fosztogató kalózok megfékezését. Ő eleget is tett ennek; elfogta őket és szokatlan, egyedi ötlettől vezérelve besorozta saját seregébe! 

 A líbiai betörések ellen egy észak-nyugati erődrendszer kiépítésébe kezdett. Ezek közül a legjobb állapotban a Závijet Umm el-Rakham-i erőd maradt fenn, amit 5 méter vastag falak határolnak. Az erődök legénysége kereskedelmet is folytatott.

A Závijet Umm el-Rakham-i erőd maradványai [https://en.wikipedia.org/wiki/Zawyet_Umm_El_Rakham]

 19 éves volt, mikor apja, Széthi meghalt. Nem sokkal ez után saját várost kezdett építtetni, Per-Ramszesz néven. Palotakomplexumához virágos- és gyümölcsöskertek, állatkert és dísz-tó is tartoztak. A kereskedelem révén mükénéi, ciprusi és levantei fazekas-termékek kerültek a városba.

II. Ramszesz békét kötött a hettitákkal, s feleségül vette a hettita uralkodó, Hattuszilisz két lányát, Maathornofrurét és annak húgát). 

A hettitákkal megkötött béke után pedig hettita fegyverkészítő mesterek is segítették a fáraó hadseregét.

 Per-Ramszeszt a Biblia is megemlíti, mert a város építésén dolgoztak olyan zsidók, akik ebben az időben Egyiptomban éltek. 

Per-Ramszesz rekonstrukció [https://femina.hu/utazas/ramszesz-palota_lapozgato/]

A Per Ramszesz-palota maradványa [https://femina.hu/utazas/ramszesz-palota_lapozgato/]

Forrásaim voltak:

http://crowland.uw.hu/images/egyiptom/ramszesz.html

https://hu.wikipedia.org/wiki/Horemheb

https://www.youtube.com/watch?v=yPtlNQPxdwY

32.3. Új évezred kezdődik - Kánaánban [i.e. 1000-900]

 IZRAEL ÉS A KÁNAÁNIAK

Mivel a sok szokatlan név nehezen követhetővé teszi az eseményeket, írok ide egy ki-kicsoda-kisokost, hogy visszakereshető legyen, mint a régi drámáknál:

Saul: Izrael első királya, aki pásztorlegényből vált királlyá

Isbóset/Mutbaál: Saul fia, aki akkor lett trónörökös, amikor Jonatánt kitagadta Saul.

Abner: Mutbaál hadvezére

Jonatán: Saul első fia. Ő lett volna a trónörökös, de túl jó kapcsolatban volt Dáviddal, Saul „fogadott fiával”, későbbi fő ellenségével.

Ehnaton: Egyiptom fáraója, elvileg Saul kortársa.

Dávid: Góliát megölője, akit Saul fiává fogadott, majd féltékeny lett rá és ellenségévé tette.

Ajáb/Jóáb: Dávid hadvezére

Azahel: Ajáb/Jóáb öccse

Abdi-Hepa, Balu-Mehir, Milkilu és Suvardata: Kánaánita uralkodók (Kánaánban sok városállam volt, ezek királyai voltak ők. Abdi-Hepa volt Jeruzsálemé.)

Hadad-Aziru: Erős északi király (Amurrú királya, a hettiták szövetségese).

Hanun: Ammonita király. Az ammoniták állama volt Amurrú és Kánaán között.

 [Előzmények itt ]

 Amikor az uralkodó Saul a fiát, Jonatánt, annak Dáviddal megtartott barátsága miatt kitagadta, őhelyette új trónörökösnek másik fiát, Mutbaált nevezte ki.

 Amikor Dávid és a filiszteusok legyőzték Sault, Gát uralkodója üzenetet küldött Ehnatonnak, hogy jelentse Saul halálát: „Tudja meg a király, az én uram, hogy a habiru, aki felkelt az ország ellen: a király, az én uram istene kezembe adta és én lesújtottam rá.”

 Miután lenyugodtak az indulatok Saul népe és Dávid népe között; a város faláról levették Labaju/Saul, és fiai; Jonatán, Melkisua és Abinadan testét és méltó módon eltemették, elhamvasztották őket.

  Mutbaál uralkodott most az izraelita törzsek nagyobb része fölött, Dávid pedig, aki a filiszteusok segítségével fordult szembe Saullal, Júda törzsének parancsolt, délen. Hurrita és judaita követői itt királlyá koronázták őt.

 Dávid most Abdi-Hepa, kánaánita uralkodó ellen fordult, aki korábban már jelezte az egyiptomi Ehnatonnak, hogy van oka félni az izraelitáktól. A korábbi segélykérő levél idején még Saul uralkodott az izraeliek fölött, így Ehnaton őt kérte számon, miért nem hódol be a fáraó akaratának. De úgy tűnik, hogy Ehnatonnak éppen elég más gondja volt otthon… [lásd itt]

Abdi-Hepa segélykérő levele Ehnatonhoz: https://en.wikipedia.org/wiki/Abdi-Heba

 Most, hogy Dávid legyőzte Sault, mindent megtett, hogy bosszút álljon Saul haláláért…

 Dávid és Mutbaál együtt gyakoroltak nyomást a Sáron-síkság városainak vezetőire, hogy söpörjék el az amalekitákat, akik „elárulták” Sault.

 Erről szintén érkezett egy panasz-levél Ehnaton levéltárába, melyet az egyik kánaáni város vezetője, Balu-Mehir írt: „Tudja meg a király, az én uram, hogy a király, az én uram ellen fellázadt két fia, Labaju két fia elhatározta, hogy elveszi a királytól, az én uramtól a földeket, azon kívül, amelyeket apjuk elvett…”

 De hamarosan sor került arra is, hogy Dávid és Mutbaál egymással megütközzenek. David Rohl szavait idézve egy „Brian élete”-be illő jelenet következett (és valóban): A két oldalt képviselő 12-12 katona állt fel egymással szemben. Majd előhúzták kardjukat, s ellenfelük oldalába döfték – mire 24 ember esett össze holtan. Ezután egymásnak esett a két sereg.

„Ezt mondta Abner [Mutbaál hadvezére] Jóábnak [Dávid hadvezérének]: Rajta, álljanak ki a legények, és rendezzenek harci játékot előttünk! […] Mindegyik megragadta ellenfelének a fejét, kardját pedig ellenfelének az oldalába döfte, úgyhogy együtt estek össze. […] Ekkor igen heves harc fejlődött ki, […]” [Biblia]

[https://24.hu/poszt-itt/2015/09/09/tompa-cofcofcof/]

 Végül Abner, Mutbaál hadvezére meghátrált seregével. Ajábnak (Dávid hadvezérének) öccse; Azahel üldözőbe vette, de Abner visszafordult és megölte üldözőjét. Ajáb bosszút fogadott öccse haláláért Abner ellen.

David Rohl számol be róla, hogy Ehnaton amarnai levéltárának padlóján olyan „leveleket” találtak, melyek a következő neveket őrizték meg: Mutbaál, Tadua (=Dávid), Ajab (Dávid hadvezére), stb. Többek között ezzel támasztja alá, hogy Ehnáton Saul és Dávid kortársa lehetett.

 Nem sokkal a vereség után Abner átállt Dávid oldalára. Ezt az átállást, hogy ne árulóként gondoljon rá az utókor, egy érdekes indokkal menti föl a bibliai történet: „Míg a hadakozás tartott Saul háza és Dávid háza között, Abnér erősen kitartott Saul háza mellett. De volt Saulnak egy Ricpá nevű másodfelesége. […] Egyszer azt mondta Isbóset/Mutbaál Abnérnak: Miért mentél be apám másodfeleségéhez?! [Az apja, Saul halála után történt „bemenés” a másodfeleséghez valójában sokkal többet jelentett – legalább gyanúsítás szintjén – mint egy sima látogatást; ezért halljuk a számonkérő hangnemet.] Ezen a számonkérésen és gyanúsításon aztán Abner annyira megsértődött, hogy átállt Dávid oldalára, Isbósettel/Mutbaállal szemben. „Követeket küldött […] Abnér Dávidhoz, hogy ezt mondják a nevében: […] Köss velem szövetséget […] és hozzád fordítom egész Izráelt. Dávid ezt felelte: Jó”

Mutbaál az uralkodó kánaánita neve. Az izraeli név: Isbaál. Mindkét név azt jelenti az adott nyelven: „Baál embere”. Ebből is látszik, hogy amikor Saul/Labaju kiemelkedett a pásztorok közül, mennyire nem határolódott még el az egyszerű izraelita ember a helyi, kánaánita vallástól.

 Ajab éppen akkor ért vissza Hebronba, amikor Abner elindult onnan, miután Dávidnak ígérte haderejét. Ajab a városfal alatt elfogta Abnert és megölte.

 Dávid – a politikai korrektség jegyében – nyilvánosan megsiratta Abnert, de Ajabot nem büntette meg tettéért. Elképzelhető akár az is, hogy úgy kezelte őt, mint – sokkal később a törökök azokat a magyarokat, akik el akarták árulni saját népüket; az árulót árulóként, akkor is, ha az ellenségtől jött. – Azaz lehet, hogy Dávid maga ölette meg Abnert árulásáért, hiszen a Biblia többi részéből mind az derül ki, hogy annak ellenére, hogy Saul az ellenségévé vált, továbbra is tisztelte őt és fiait – talán Jonatán emléke miatt.

 Ugyanakkor a Biblia így szól: „Amikor ezt Dávid később meghallotta [azaz, hogy Ajab megölte Abnert], ezt mondta: Örökre ártatlan vagyok országommal együtt az Úr előtt Abnér, Nér fia vérének a kiontásában. Szálljon ez Jóáb fejére és egész családjára” [Biblia] Ugyanakkor azt is szem előtt kell tartani, hogy ebben az időben varázserőt tulajdonítottak a kimondott szónak. Ha kimondták azt, amire vágytak, mintha az már a valóság lenne, azt remélték ettől, hogy az valósággá is válik.

 Nem sokkal később Mutbaált két benjaminita törzsfőnök álmában megölte – ami egyébként kiválóan szolgálta Dávid hatalmi törekvéseit. Ugyanakkor Mutbaál gyilkosait, mint árulókat kivégeztette, majd nyilvánosan megsiratta Mutbaált is. Dávid a Biblia szerint ezeket mondta, amikor elhozták neki Mutbaál/Isbóset fejét: „én elfogattam és megölettem Ciklágban azt, aki hírül hozta nekem, hogy meghalt Saul, és aki azt gondolta, hogy örömhírt hoz. Ezt adtam neki a hírért. Hát akkor most, amikor gonosz emberek meggyilkoltak egy igaz embert a saját házában, a fekvőhelyén, hogyne kérném számon tőletek a vérontást, hogyne irtanálak ki benneteket az országból!? Akkor Dávid parancsára legényei felkoncolták őket.”

Dávid király gyászol [https://wol.jw.org/hu/wol/d/r17/lp-h/1102016053]

 Dávidot végre ténylegesen egész Izrael királyává választották: „Ezután elmentek Dávidhoz Izráel összes törzsei […] és Dávid király szövetséget kötött velük […] ők pedig fölkenték Dávidot Izráel királyává.” [Biblia]

 A Jeruzsálemben élő nem izraelita népek, pl. jebuziták egyre nagyobb veszélyben érezhették magukat. Abdi-Hepa ismét jelezte Ehnatonnak a problémákat: „A király [itt Ehnatonra gondol, hiszen neki hódolt a Közel-Kelet is] országa megadta magát a habiruknak! Íme ezt tette Miliku és Labaju fiai, akik a király országát a habiruknak adták!”

Abdi-Hepa neve kevert név; kánaánita nyelven az „abdi” azt jelenti, „szolgája”, a „Hepa” pedig egy hurrita istennő neve. Hurrita nyelven az uralkodó úgy hangzott, „arwana”, s a Biblia Jeruzsálem ekkori uralkodójára Arauna néven hivatkozik – ami a hurrita „uralkodó” jelentésű szó torzult változata. [David Rohl]

 Ráadásul a gázai egyiptomi kormányzó is visszarendelte a fáraó katonai egységeit a Közel-Keletről. Jeruzsálem teljesen védtelenül maradt az izraelitákkal szemben. Abdu-Hepától még egy levél érkezett, melyen 3000 év távlatából is világosan érezhető a kétségbeesett hangnem: „Gondoljon a király [= a fáraó] az ő országára [a közel-keleti vazallus-területekre]! A király országa odaveszett! Minden ellenem támadt. Hadban állok egészen Steru (Szeir) földjéig, egészen Gát-Kármelig. Az összes király békében van (egymással), de én hadban állok. Úgy bánnak velem, mint egy habiruval [zsoldossal], s én nem látogathatom meg a királyt [= a fáraót], az én uramat, mert hadban állok. Olyan (egyedül) vagyok, akár a hajó a tenger közepén. A király erős karja elvette a Naharim (Mitanni) és Kasi (Kus) földjét, ám a habiruk most a király összes városát elvették. Egyetlen király sem maradt hű a királyhoz, az én uramhoz – mind elveszett!... Turbazút levágták Szile (Zsile, Egyiptom határán) kapujánál. A király nem tett semmit! Íme, a habirukhoz kapcsolódó szolgák lesújtottak a lakisi Zimreddára, miközben Japti-Haddát (is) megölték Szile kapujánál. A király (most sem) tett semmit! Küldjön a király egy képviselőt, aki testvéreimmel együtt elvisz engem, s mi a király, a mi urunk közelében halunk meg.” [Amarna levelek - David Rohl; Az elveszett testamentum]

 Ez az utolsó levél Abdi-Hepától. A következő, amit tudunk, a Bibliából derül ki: „Dávid azonban bevette Sion (Jeruzselám) várát.”

De innen jóval több részletet is megtudhatunk:

 Jeruzsálem falának tövében, kívül volt a várost vízzel ellátó forrás, a Gichon. Ezt egy torony védte, 4 méter vastag falakkal. Ez volt a forrás-torony. Innen a víz egy medencében gyűlt össze, amit szintén fal védett; ez volt a „medence-torony”. A város vízhordói így biztonságban tölthették fel készleteiket, anélkül, hogy a várost el kellett volna hagyniuk. A medence-toronyból pedig csatorna indult kifele, a város körüli földekre, azok öntözésére. A csatornát kőlapokkal fedték le és földet szórtak rá, hogy elrejtsék.

 Az izraeliták azonban fölfedezték ezeket a csatornákat…

 Ajab, Dávid hadvezére önként vállalkozott arra, hogy pár emberével bemásszon a csatornába…

 A vízhordók alagútján keresztül sikerült is bejutniuk az erőd falai mögé, megkeresték a főkaput és az őröket lefegyverezve belülről kinyitották azt. Az izraeliták, a habiru zsoldosok és hurrita szövetségeseik berontottak a városba, s elfogták Abdi-Hepát és családját.

 Egyedül Gát uralkodója, Suvardata érkezett Jeruzsálem segítségére.

 A két sereg – a városé és az izraelitáké – megütköztek. A filiszteusokat az izraeliták visszaszorították. Suvardata halálát látva a filiszteusok hadseregében lévő habiruk (zsoldosok) átálltak az izraeliták oldalára.

 Az egyiptomi udvarba – ekkor már Tutanhamonhoz – újabb kétségbeesett levél érkezett, ezúttal egy Milkilu nevű ember, Gézer királya kezéből: „Tudja meg a király, az én uram, hogy az ellenem és Suvardata ellen irányuló harc súlyos. Mentse meg a király, az én uram országát a habiruktól! Vagy küldjön a király, az én uram szekereket, amelyek elvihetnek minket, különben szolgáink végeznek velünk!”

Milkilu levelei egyszerre megszakadnak, s Gézerből új uralkodó ír a fáraónak. Az új uralkodót Adda-Danu-nak hívták. Egyiptom végre csapatokat küldött, de arra utasította Gézer királyát, hogy védje meg a parti síkságon haladó kereskedelmi útvonalat (az egyiptomiaknak a Közel-Keletből ugyanis egyedül ez volt fontos).

 Dávid Jeruzsálem bevétele után méltó királyi palotát építtetett magának: Megállapodást kötött a libanoni Türosz királyával, Ahirammal (a Bibliában Hiram), melynek értelmében Dávid kapott egy csapat főníciai kőművest, ácsot és elefántcsont-faragót, s a palotát felhúzták a város legmagasabb pontjára.

a jeruzsálemi palota [https://www.baptist.hu/2016/megtalaltak-salamon-kiraly-palotajat/]

 Az új városrészt Sionnak nevezték el. A palota északi oldalán lévő udvarban állandó díszes sátrat állítottak fel, hogy ott őrizzék a Szövetség ládáját.

„Hírám, Tirusz királya követeket küldött Dávidhoz, azután cédrusfákat, ácsmestereket és kőműveseket, akik palotát építettek Dávidnak.” [Biblia]

A szent sátor belseje [https://obudaizsinagoga.hu/esemenyek/hetiszakasz-truma%D7%A4%D6%B8%D6%BC%D7%A8%D6%B8%D7%A9%D6%B8%D7%81%D7%AA-%D7%AA%D6%B0%D6%BC%D7%A8%D7%95%D6%BC%D7%9E%D6%B8%D7%94/]

 Amikor meghozták a Frigyládát, Dávid királyi köpenyét ledobva táncolt Jahve hatalma előtt. Úgy tervezték, hogy templomot is építenek ide, s meg is kezdték a munkálatokat.

Dávid király táncol a Frigy-láda előtt [https://vasarnap.hu/2019/03/08/a-dicsoito-zene-bibliai-gyokerei-iii/]

„Dávid és Izráel egész háza pedig szent táncot járt az Úr színe előtt mindenféle ciprusfa hangszernek, citerának, lantnak, dobnak, csörgőnek és cintányérnak a kísérletével. […] De Míkal [Dávid főfelesége] éppen akkor tekintett ki az ablakon, amikor az Úr ládája Dávid városába ért, és látta, hogy Dávid király ugrálva táncol az Úr színe előtt, ezért szívből megvetette őt.” Ez a mondat egy kulturális különbségre utalhat, habár Míkal Saul lánya volt. De úgy tűnik, hogy a sauli ága az izraelitáknak már filiszteus-kánaáni szokásokat követtek, melyben a királynak méltóságosnak kellett lenni. Az izraeli hagyományokat őrző dávidi izraelitáknál viszont szabad, sőt elvárás volt olyan módon táncolni az Isten előtt, ami a másik népcsoport számára megbotránkoztató volt. Legalábbis erre a látványra hivatkozik a Biblia, mikor arról mesél, hogy „Míkal […] ezt mondta: Milyen dicső volt ma Izrael királya! Úgy mutogatta magát szolgáinak a szolgálói előtt, ahogyan csak féleszű ember szokta magát mutogatni! […] Ezért nem lett gyermeke Míkalnak, Saul leányának holta napjáig.” Ugyanakkor az is lehet, hogy csupán az alól a „szégyen” alól akarták felmenteni Míkalt, hogy első feleségként nem lett gyermeke a királytól.

Frigyláda-rekonstrukció https://nemzeti.net/a-frigylada-sorsara-vilagit-ra-egy-heber-szoveg-2-1714720.html

 Azt, hogy Dávidnak nem sikerült még az életében felépíttetni a jeruzsálemi templomot, később úgy magyarázták az írástudók, hogy az Úr egyenesen megtiltotta Dávidnak a templom építését: „Te házat akarsz nekem építeni, hogy abban lakjam? Hiszen attól kezdve, hogy kihoztam Izráel fiait Egyiptomból, nem laktam házban mindmáig, hanem csak hajlékomban, a sátorban jártam. […] Helyet készítettem népemnek, Izráelnek is, és úgy ültettem el ott, hogy a maga helyén lakhat. […] az Úr akarja a te házadat építeni.” [Biblia]

 A nyugalom és békesség azonban nem tartott sokáig. Északról új ellenfél jelentkezett, Amurrú királya, Hadad-Aziru.

 Amikor Hadad-Aziru elkezdett a Kánaánban területeket meghódítani, Tutanhamon Egyiptomba rendelte őt, hogy elszámoltassa. Hadad-Azirunak 12 havi házifogsága alatt volt ideje meggyőzni a fáraót arról, hogy ő csupán Egyiptom „rendőreként” intézkedik a Kánaánban. Amikor azonban hazaengedték őt, azonnal fegyverbe szólította népét, az amoritákat. Hamar saját kis birodalmat hozott létre északon. Szumur elfoglalásakor megölte az ottani egyiptomi kormányzót, Paurút/Pawarát, s így az ő kezébe került Egyiptom féltett parti kereskedelmi útvonala. Hadad-Aziru szövetséget kötött a hettitákkal, s az ő seregükkel együtt Dél felé fordult.

 Dávid látva Hadad-Aziru ténykedését, szeretett volna felkészülni a vele való háborúra. Küldöttséget szalajtott az ammonita Hanun királyhoz. Az ammoniták azonban azt hitték, hogy a küldöttek kémek, ezért gúnyolódó tömeg előtt hajukat lenyírták, szakállukat leborotválták, hogy megszégyenítsék őket, majd mindenféle szertartást mellőzve hazaküldték őket.

„Dávid így gondolkodott: Szeretettel bánok Hánúnnal […] elküldte tehát Dávid a szolgáit […] Amikor megérkeztek Dávid szolgái az ammóniak országába, ezt mondták az ammóniak vezérei uruknak, Hánúnnak: […] azért küldte hozzád Dávid a szolgáit, hogy ezt a várost megszemléljék, kikémleljék és elpusztítsák! Elfogatta azért Hánún Dávid szolgáit, szakálluk felét lenyíratta, ruhájuk felét fenekükig levágatta és visszaküldte őket.” [Biblia]

 Dávid a megszégyenített küldöttségnek csak ennyit üzent: „Maradjatok Jerikóban, míg ki nem nő újra a szakállatok, s csak aztán térjetek vissza.”

Jerikónak ekkor már csak a romjai álltak, de a régészek találtak egyetlen külön kis épületet, mely éppen ebből az időből maradt fenn. [David Rohl]

 Az ammonita Hanun azonban sejtette, hogy hibájuk nem marad megtorlatlanul. Ezért gyorsan felkereste az amorita Hadad-Azirut, hogy szövetséget kössön vele az izraeliták ellen.

 Hamarosan meg is indult Dél felé az amorita sereg. Az ammoniták pedig városuk előtt várták őket, hogy egyesüljenek velük. Ajab/Joáb most azon volt, hogy megelőzze az amorita és az ammonita sereg egyesülését, amit sikerült is elérnie. Az ammoniták visszamenekültek városfalaik mögé. Az amoriták zsoldosai (habirui) pedig, látva, hogy nem tudják seregeiket egyesíteni, elmenekültek a seregből.

David Rohl kronológiája szerint ezzel a csatával ért véget a század.