Kánaán
Mivel megíródott a Biblia és ezt a művet igen sok történész és régész boncolgatta, értelmezte, kutatta, az adott korból erről a területről tudunk a legtöbbet.
Kánaán ha nem is irányítója, de jelentős szereplője volt a korai vaskor eseményeinek.
Ebben az időben alakulhatott ki a főníciai ábécé,
amit a kánaánban élő népek fejlesztettek ki.
A Kánaán déli
részén élő filiszteusok nem voltak mások, mint azok a hükszoszok,
akik az egyiptomi hükszosz-korszak végén a deltából menekültek ide. [David Rohl]
Kánaánban i.e.
1024-ben (ez a David Rohl szerinti dátum) zajlott le az eben-ha-ezeri csata,
melyben a filiszteusoknak sikerült
ellopniuk a szövetség ládáját (a frigyládát) az izraelitáktól.
Elvitték Asdód városába. Győzelmüket ünnepelték, a ládát pedig Dágon isten templomában állították ki,
majd később Gátba, majd Ekrónba szállították, hogy az ottani népek is láthassák. A
feljegyzések szerint Dágon isten szobra az éjszaka folyamán „leborult” (azaz
ledőlt) a frigyláda előtt.
"A filiszteusok pedig fogták az Isten ládáját [...], bevitték Dágón templomába és odatették Dágón mellé. [...] másnap fölkeltek; Dágón arccal a földön feküdt az Úr ládája előtt."
[...] Ezután ránehezedett az Úr keze az asdódiakra, és pusztította őket. Megverte fekélyekkel...." [Biblia]
Mint az idézetből kitűnik, a pestis-járvány itt is pusztított.
Amikor értesítették a láda elvesztéséről az izraelita bírát, Élit,
az - valószínűleg - szívrohamot kapott. Halála után az új bíra Sámuel próféta
lett.
Mint az előző részből is kiderült, ebben az időben futótűzként terjedt a búbópestis a vidéken.
Megtizedelte Dél-Anatólia és Észak-Szíria lakosságát,
s Egyiptom északi részén is pusztított (a fáraó több családtagja belehalt). Az északról érkező kereskedőhajók patkányaival érkezett a ragály.
Ezért még III. Amenhotep (Ehnaton apja) elrendelte, hogy készítsenek
730 szobrot, a betegségek istenéről, Szahmetről, hogy kiengeszteljék őt és a
fertőzés ne jusson le a Nílus völgyébe, ahol legnagyobb volt a népsűrűség.
Asdód, Gát és Ekrón filiszteus lakosai
Jahve haragját látták a dologban (saját isteneiket tisztelték, de elfogadták
más népek isteneinek létét is), ezért elhatározták, hogy a frigyládát
visszaviszik az izraelitáknak.
Letették Bet-Semes falujának határában, ahol már láthatták az izraeliek.
Azok észre is vették, s hazavitték Kirjat-Jearimba, ahol 20 évig
maradt, Eleazár védelme
alatt.
"Miért keményítenétek meg a szíveteket, ahogyan az egyiptomiak és a fáraó megkeményítette a szívét? Nem úgy volt-e, hogy amikor csúffá tette őket, el kellett bocsátaniuk őket, és elmehettek?" [Biblia]
- érvelt a filiszteusok vezére utalva arra, hogy amikor az egyiptomiak nem engedtél el az izraelieket, akkor azoknak istene 10 súlyos csapással sújtotta az egyiptomiakat.
A járvány valószínűleg gazdasági visszaesést is hozott magával, aminek jól ismert forgatókönyv szerinti következménye az volt, hogy a nép politikai változást akart:
Az izraeliták miután felismerték, hogy a
környezetükben élő sikeres népeknek vannak királyaik, ők maguk is erre kezdtek
vágyni. A törzsek vezetői felkérték prófétájukat, Sámuelt,
hogy adjon nekik királyt. A próféta ekkor a már 84 éves volt.
"Amikor megöregedett Sámuel, a fiait tette Izráel [...]. Fiai azonban nem az ő útján jártak, hanem a maguk hasznát keresték [...] Összegyűltek azért Izráel vénei és [...] ezt mondták neki [...]: Tény valakit királyunkká [...] ahogyan minden népnél szokás."
Talán Sámuel sokat megért, konzervatív ember volt, aki óvni akarta az eddig szabad népet attól, hogy uralkodót ültessen a saját nyakára, de az is lehet, hogy a neki tulajdonított szavakat utólag, már tapasztalat birtokában írták le: "Ez lesz a királynak a joga - mondta - aki uralkodni fog fölöttetek: Fiaitokat elveszi, harci kocsijaihoz, meg lovasaihoz osztja be őket, [...] Parancsnokokká teszi őket ezer ember felett, és parancsnokokká ötven ember felett. Velük szántatja szántóföldjét, és velük végezteti aratását, velük készítteti hadifölszerelését és a harci kocsik fölszerelését. Leányaitokat is elviszi kenőcskészítőknek, szakácsnőknek és sütőnőknek. Legjobb szántóföldjeiteket, szőlőiteket és olajfa-kertjeiteket elveszi, és hivatalnokainak adja. Vetéseitekből és szőlőitekből tizedet szed, és udvari embereinek meg hivatalnokainak adja. Szolgáitokat és szolgálóitokat, legszebb ifjaitokat és, még a szamaraitokat is elveszi, és a maga munkáját végezteti velük. Nyájaitokból tizedet szed, ti pedig a szolgái lesztek. Akkor majd panaszkodtok a királyotok miatt, akit magatoknak választottatok, de akkor már nem válaszol az Úr." De ők kötötték az ebet a karóhoz: "Olyanok akarunk lenni, mint minden más nép: királyunk bíráskodjék fölöttünk, ő vonuljon előttünk, és vezesse harcainkat!" [Biblia]
Benjamin
törzsében volt egy törzsfőnök, Kis,
akinek legkisebb fia Labaju (neve
azt jelenti, „Ja
nagy oroszlánja”) volt. I.e. 1012-ben Labaju és
szolgái Gibeából
Rámába mentek, hogy megkeressék a
törzsfőnök elkóborolt szamarait. Sámuel próféta valószínűleg továbbra sem értett egyet azzal, hogy királyra lenne szüksége a népének, ezért úgy tűnik, egy kis trollkodásra szánta el magát.
Találkozott a pásztor Labajuval és
úgy döntött (égi sugallat hatására), hogy őt jelöli ki királynak. Labaju meghökkent,
hiszen ehhez alacsony származású volt. Sámuel próféta
meghívta, hogy vegyen részt az áldozati lakomán, másnap pedig, egy titkos
szertartás keretében felszentelte őt. Mivel Sámuel próféta
választotta, a törzsfőknek nem lehetett szavuk ellene. Gyűlésükön törvényes királlyá és hadúrrá választották. Ősi szokás szerint (melynek
eredetére valószínűleg már ők maguk sem emlékeztek) új nevet is
kapott. Az új név azt jelentette, „akit
kértek”; héberül Saul.
Úgy tűnik, hogy azért valami kis csendes zúgolódást mégis váltott ki a választás, mert a Biblia ezt írja: "az elvetemült emberek ezt mondták: Hogyan tudna ez segíteni rajtunk? És megvetették, ajándékot sem vittek neki. Ő azonban úgy tett, mintha ezt észre sem vette volna"
Később azonban volt alkalma felszabadító háborúkban egyesíteni az izraelita törzseket, s ezzel bizonyított népe előtt.
Nachas, az ammonitáknak (Ábrahám
helyben maradt utódainak) királya betört Ruben és Gád területére és
foglyokat ejtett. Elrendelte, hogy foglyainak szúrják ki a jobb szemét,
bosszúból; amiért Mózes idejében az izraeliták megölték az ammonita király
őseit.
Saul erre levágta az ökreit
és a tetemek darabjait elküldte királysága minden szegletébe. Az üzenet hadba
hívást jelentett, azzal a kitétellel, hogy aki nem jön, úgy fogja végezni, mint
az fent említett ökrök.
Az izraeliták össze
is gyűltek háromezren. Éjjel átkeltek a Jordánon és rajtaütöttek az ammoniták táborán, Jábes Gileád mellett.
Saul ezt követően állandó
hadsereget hozott létre, a többi királyról példát véve. A helyi
nomádok közül válogatta össze őket, szerencsevadászokból, zsoldosokból - ahogy szokás volt. Őket
hívták az egyiptomiak apirúknak, az izraeliták és kánaániták pedig habiruknak.
Az egyiptomiak és a filiszteusok az izraelita népre úgy néztek, mint egyre a
sok habirukat (= zsoldosokat) alkotó nép közül, ám az izraeliták most
már, hogy volt királyuk, különbnek tartották magukat. Ettől kezdve, ha a habiruk közé sorolták őket, sértésnek számított.
Az izraeliták mellett/között élő habiruk
tehát bárkinek a szolgálatába beálltak, ha megfizették őket. Így Saul is
össze tudta toborozni a maga habiru haderejét. Az északi hadsereg Saul parancsnoksága
alatt állt, míg a délit a király legidősebb fia, Jonatán (neve
azt jelenti, „Jah adta”) vezette.
Gibeat-Elohimnál egy magaslaton a filiszteusok nagy oszlopot
emeltek, mely a térség fölötti hatalmukat jelképezte. Az izraeliták természetesen
nem értettek egyet, és Jonatán vezetésével ledöntötték
az oszlopot, majd megfújták a kosszarv-kürtöket, jelezvén, hogy megkezdődött
a filiszteusok elleni fölkelés. Saulnak, Jonatánnak és
habiruiknak azonban hamarosan vissza kellett vonulniuk.
Az izraelita földművesek közben elhagyták
falvaikat, sátraikat és a katonák és harcok elől barlangokba húzódtak vissza.
Így a filiszteusok azt hitték, hogy vége a felkelésnek és
hazatértek, a part menti síkságra. Csupán egy kis helyőrséget hagytak.
Jonatán megtámadta és legyőzte
a helyőrséget. Segítette őt egy kisebb földrengés is. Amikor a filiszteusok által
felbérelt habiruk látták, hogy „megfordul a politikai széljárás” és a szerencse
az izraeliták mellé állt, elkezdtek ők is átállni Jonatánhoz,
ezzel tovább erősítve őt és az izraelita csapatokat. Valamint a külföldiek
hitét azt illetően, hogy az izraeliek és a habiruk azonosak egymással.
A kánaáni kereskedelmi útjuk körüli
nyugtalanságra hamarosan az egyiptomiak is felfigyeltek. A
fáraó ekkor már Ehnaton volt. Ehnaton levelet
küldött Saulnak, melyben figyelmeztette őt, hogy nem
tűri az ilyesmit. Saul azonban (ki egy eddig
királytalan nép első királyaként talán nem ismerte a protokollt, de az is lehet, hogy csak indokolatlanul bátor volt) megalázkodás helyett
hasonló határozott hangnemben felelt, s kifejtette válaszában, hogy a
dombvidéki törzsek uraként csak az őt megillető jogot gyakorolta:
„Ha lecsapnak egy hangyát, talán nem harapja meg a kezet, nem
harcol az ember ellen, aki lecsapta
őt?” [AL 252. – A fáraó levelezésének házából]
Talán Ehnatonnak imponált a
határozott válasz, vagy elfogadta az érveket, vagy csupán nem volt kedve
harcokba bocsátkozni, mert dorgálását és annak visszautasítását nem követte részéről katonai akció.
Saul folytathatta
terjeszkedését, de azért közben hűséget esküdött a fáraónak és adót fizetett
neki.
Néhány
évvel később Abdi-Hepa, Jeruzsálem kánaánita királya
levélben jelezte Ehnatonnak,
hogy a habiruk egyre nagyobb veszélyt jelentenek királyságára.
Saul közben megtámadta
az amalekitákat is. Sámuel kérésére
lerombolta sátrakból álló falvaikat, megöltek mindenkit, kivéve az
uralkodót, Agagot. Őt viszont – állataival együtt
– Saul fogságba ejtette. Sámuel felháborodott
azon, hogy Saul a királyt nem ölte meg, így maga
vette kezébe a dolgot és – Saul kardjával – ő vágta le Agagot. De
dühében Sault is megátkozta és kijelentette,
hogy Saul utódai soha nem ülhetnek Izrael trónjára.
I.e.
1012-ben Efratából (a későbbi Betlehemből) jött egy Júda törzséből való
fiatalember a király udvarába. Elhanan volt
a neve (a név jelentése: „El
kegyes”). Egyszerű pásztor volt ő is, aki gyönyörűen tudott játszani a
lantján, ezért Saul az
udvarába fogadta és megszerette.
A filiszteusok egy
alkalommal arra vették rá az izraelitákat,
hogy párharcban döntsék el végleg a kettejük közti konfliktust, s a vesztes népe a
győztes népének szolgáljon a továbbiakban.
A maguk részéről egy óriás termetű, magabiztos,
bronzpáncélos harcosukat, Gulatut (= Góliátot)
állították ki. A Biblia megjegyezte e harcosról, hogy "Magassága hat könyök és egy arasz volt [...] lándzsájának hegye pedig [...] vasból volt" (Figyelembe véve, hogy egy könyök az kb. 40 cm - legalábbis az enyém ennyi, ez kb. 250 cm-es magasságot jelenthetett. Ilyen óriásnövésű emberek ma is vannak)
Gulatu minden reggel elkiáltotta
kihívását.
Végül az ifjú Elhanant töltötte el a
szükséges bátorság és úgy döntött, kiáll az óriás ellen. Egyetlen fegyvere a
parittyája volt, amit azonban nagyon ügyesen tudott használni.
Homlokon is találta Gulatut, majd odament
és az óriás saját kardjával levágta annak fejét.
A sikert természetesen az izraelita oldalon
éjszakába nyúló ünnepség követte. A király Elhanant serege
egyik parancsnokává nevezte ki. Elhanan összebarátkozott
Saul trónörökös fiával, Jonatánnal. "Jónátán lelke összeforrt Dávid lelkével" [Biblia]
Ugyanebben az évben lezajlott egy
napfogyatkozás, melyet Ugaritban jegyeztek fel.
Amikor a Nap – még holdárnyékban – lenyugodott, az Orion-csillagkép vált láthatóvá
mellette, ami a babiloni hadistent, Nergalt jelképezte akkoriban.
Elhanan egy év múlva már olyan
népszerűségnek örvendett, hogy Saul szívét
féltékenység töltötte el.
"Saul leánya, Mikal azonban megszerette Dávidot. Megmondták ezt Saulnak, és ő helyeselte a dolgot. Ezt gondolta ugyanis Saul: Neki adom őt, mert ez lesz a csapda, és elpusztítják őt a filiszteusok. [...] Mondjátok meg Dávidnak, hogy nem kíván a király mátkapénzt, csak száz filiszteusnak az előbőrét. [...] Saul ugyanis azt gondolta, hogy a filiszteusok által ejti el Dávidot. [...] elment Dávid az embereivel együtt, és levágott kétszáz embert a filiszteusok közül. Elhozta Dávid az előbőrüket, és odaadta az összeset a királynak."
A király féltékenysége természetesen nem enyhült. Elhanan/Dávidnak el kellett menekülnie.
A Saul-pártiak és az Elhanan/Dávid-pártiak között polgárháborús helyzet
alakult ki.
Voltak, akik segítettek bújtatni Elhanant, de voltak, aki besúgtak a királynak a tartózkodási helyéről. Egy alkalommal például papok rejtegették őt, de megjelent Saul. "ezt mondta a király: Fogjátok körül és öljétek le az Úr papjait, mert ők is Dávidot segítették, hiszen tudták, hogy szökik, de nem leplezték le előttem. A király szolgái azonban nem akartak kezet emelni és rátámadni az Úr papjaira." [Biblia] Természetesen szentségtörésnek számított papra támadni. De azért abban az időben is került az uralkodó mellé olyan alak, aki elvégezte a "piszkos munkát", s nem jelentett gondot neki, hogy kardélre hányjon férfit és nőt, gyermeket és csecsemőt, ökröt, szamarat és bárányt. S persze papot is.
A trónörökös Jonatán titokban megőrizte jó
kapcsolatát Elhanannal, ám lebuktak. Saul szégyenkezett
a dolog miatt és Ehnatonnak küldött levelében
szabadkozik, miszerint semmit sem tudott arról, hogy fia összeszűrte a levet
Elhanan habiru lázadóival. Jonatánt elküldte Egyiptom
dél-kánaáni képviselőjéhez, hogy ott megkapja hivatalos elmarasztalását. Elhanant pedig
üldözőbe vette.
Egy alkalommal Elhanan és emberei
egy mély barlangban rejtőztek el. Az üldöző Saul –
mit sem sejtve – éppen a barlang nyílásánál állt meg, hogy könnyítsen magán.
Ekkor Elhanan észrevétlenül odakúszott és levágott egy
bojtot a köntöséről. Majd mikor Saul távozott volna, Elhanan utána kiabált felmutatva a bojtot: "most a saját szemeddel láthattad, hogy kezembe adott az Úr a barlangban [...] Nem emelek kezet az én uramra, mert az Úr fölkentje ő"
Saul ekkor meghatódott, s elvonult. "Te igazabb vagy, mint én, mert te jól bántál velem, bár én rosszul bántam veled [...] Jóval fizessen neked az Úr azért, amit ma tettél velem!" [Biblia]
Közben
az izraelita király, Saul figyelme Gézer felé fordult. Gézerben amoriták uralkodtak,
akik az izraeliták szövetségesei
voltak. Azonban amikor Gézer lakói is segítettek
üldözni Elhanant,
s „kiürült” a város, Saul elfoglalta Gézert, és elűzte annak amorita királyát, Milikut.
Ez után megint Elhanant kezdte üldözni. Elhanannak megint lehetősége lett volna orvul megölni a királyt, de megint megkímélte az életét. Ekkor a király megint meghatódott. "Akkor ezt mondta Saul Dávidnak: Légy áldott Dávid fiam!" [Biblia]
Attól kezdve, hogy Saul alattvalójává tette az amorita királyt, Sault Egyiptom első
számú ellenségének tartották, hiszen zavaróan terjeszkedett és növelte hatalmát. Elfogták őt és Megiddóba vitték. Ám fogvatartója (tetemes pénzösszegért
cserébe) engedte őt „megszökni”. Csakhogy Megiddo királya, Biridija rájött
a turpisságra és jelentette Ehnatonnak az
árulást.
Gát uralkodója, Suvardata felajánlotta Ehnatonnak,
hogy zsoldosaival csatlakozzon Sault és fiait üldöző seregéhez. Amellett hurrita harcosokat
rendelt habiru katonái mellé. A hurrita katonák parancsnokai Elhananhoz voltak hűek, így szívesen üldözték Sault. Saul két tűz közé került. A hurriták egyébként (saját nyelvükre tükör-fordítva) Taduának nevezték Elhanant,
ami a héberben Dúdra formálódott. Ebből a névből lett később Dadua, majd Dávid.
Dávid most Saul elől a filiszteusokhoz menekült. Gát királya, Ákis fogadta be. Úgy gondolta Ákis, hogy Dávid "nagyon meggyűlöltette magát népvel, Izráellel, ezért örökre az én szolgám lesz" [Biblia]
Dávid azonban valójában ez alatt az idő alatt is az őslakosokat irtotta hadseregével: "megtámadták a gesúriakat, a gézerieket és az amálékiakat. Ezek voltak ősidőktől fogva annak a földnek a lakói. [...] sem férfit, sem asszonyt nem hagyott életben, és elvitt juhot és marhát, szamarat, tevét és ruhaneműt, azután visszament Ákishoz. Amikor Ákis megkérdezte, hogy hova törtek be most, ezt felelte Dávid [...] a jerahmeélieknek és a kénieknek a területére. Dávid azonban nem hagyott életben és nem vitt Gátban sem férfit, sem asszonyt, hogy ne mondhassák el, mit csinált Dávid. Ez volt az szokása egész idő alatt, amíg a filiszteusok mezején lakott." [Biblia]
Amikor a filiszteusok fölvonultak Saul ellen, Dávid is velük tartott, a maga habiru seregével. Ám a filiszteus városok vezérei figyelmeztették Ákist, hogy nem bíznak Dávidban; az nyilván átáll majd a harc hevében az izraelitákhoz, s lekaszabolja a filiszteusokat, hogy így nyerje vissza Saul kegyét. Ákis ugyan nem hitt nekik, mert bízott Dávidban, de azért hallgatott rájuk, s elküldte a seregből Dávidot és az embereit. Dávid visszavonult.
Sault az amalekiták segítették
– mivel alig hat hónappal korábban Saul legyőzte őket, így most az izraeliták parancsainak
voltak kénytelenek engedelmeskedni.
Suvardata titokban felvette a kapcsolatot a gátiak hadvezérével és megállapodott vele, hogy átálljon a filiszteusok oldalára.
Az amalekiták pedig
megszöktek Saul seregéből,
hogy hátba támadják az izraelita sereget.
Saul látta, hogy bajban van, de öreg
tanácsadója, Sámuel már nem élt. Kétségbeesésében Saul elhatározta,
hogy megpróbál egy halottidéző asszony segítségével kapcsolatba lépni Sámuel
prófétával, annak ellenére, hogy a törvény szigorúan tiltotta a halottak
megidézését és az ilyen módon való jövendölést, ráadásul ezt a törvényt éppen maga,
Saul hozta.
Szolgái
ismertek egy halottidéző asszonyt Endorban, akivel sikerrel jártak.
Az asszonyon keresztül azt üzente Sámuel a túlvilágról Saulnak,
hogy Izrael vereséget fog szenvedni, Saul a fiaival
együtt odavész, s az új király Dávid lesz. [Reader's Digest
válogatás: Misztikus történetek gyűjteménye]
A
harcban Saul halálos
sebet kapott és fiai is odavesztek. Sault egy
nyílvessző a háta közepén találta el, s mivel nem akarta, hogy élve elfogják, megparancsolta egy szolgájának, hogy szúrja le őt. A filiszteusok a
hercegek és a király holttesteit lefejezték, s a fejeket kopjákra szúrva
körülhordozták, testeiket pedig kilógatták Bet-Seán falára.
A király nyakában viselt pecséthenger – amit árulója hozott neki – itt esett le
a földre – ahonnan legközelebb i.sz. 1993-ban vették föl ... a régészek.
A Saul és fiai haláláról szóló híreket egy az az ember hozta el Dávidnak, aki leszúrta Sault. Büntetése 'természetesen' halál volt.
Dávid, a politikai korrektség jegyében "bánatában" megszaggatta ruháit, zokogott és böjtölt.
*Érdekes, hogy Saul kezdetben szerette Dávidot, majd amikor az népszerűbb lett nála, üldözni kezdte. Halálra üldözte, de amikor szembetalálkoztak, akkor mindig megbocsátott neki, megbánta, hogy üldözte őt, és megáldotta. Aztán megint fojtatta az üldözését. A Biblia is többször hivatkozik Saul "rossz szellemére", így valószínű, hogy volt valami baj a fejével. Ha valaki, pszichológiai érdeklődésű ember olvassa ezt és tudja, milyen pszichés probléma ismerhető fel a fentiek alapján, írja meg hozzászólásban!
Saul
halála után Megiddo királya amiatt írt szabadkozó levelet Ehnatonnak,
hogy nem tudta teljesíteni a fáraó azon kérését, hogy Sault Egyiptomba szállítsák - ahol szertartásos keretek között végezték volna ki.
I.e. 1010-ben Dávid lépett Izrael trónjára.
Létrejött a királyság, amely egész Kánaánt az izraelita törzsek
uralma alatt egyesítette (a habiru hadsereg segítségével). Jahve magába
olvasztotta a főníciai panteon legfőbb isteneinek, Élnek és
Baálnak jellemvonásait. [Hahn István: Istenek és népek]
Nagyjából ebben az időben születhetett meg a Debóra éneke címen
ismert poétikus héber szöveg; egy archaikus győzelmi ének.